A szürrealizmus legemblematikusabb női képzőművészének-írójának, Leonora Carringtonnak az életét dolgozza fel Elena Poniatowska Cervantes-díjas regénye, a címben rejlő ígéretnek eleget téve „nem hivatalos életrajz”, sokkal inkább egy mozgalmas kalandregény hangvételében. Aminél jobbat stilisztikai értelemben aligha lehetett volna találni. Hiszen ez a hihetetlen intellektussal és képzelőerővel megáldott művész fordulatokkal, felemelkedésekkel és zuhanásokkal teli élete valóban olyan volt, mint egy kalandregény. 

Kép forrása

Mélyen gyökerező gondolat- és tudattartalmak

Ám mielőtt túlságos könnyedségre gyanakodnánk, hozzá kell tegyük: a lengyel-mexikói író könyve a filmszerűen pergő, lendületes elbeszélés mellett, a legkevésbé sem nélkülözi a mélységeket. Sőt, valódi ereje éppen abban rejlik, hogy az életesemények, illetve az azokhoz (okként vagy következményként) kapcsolódó lelki hátterek, a (hozott vagy „szerzett”) személyiségjegyek megismerésével közelebb jutunk azokhoz a mélyen gyökerező gondolat- és tudattartalmakhoz, melyek leképeződnek Carrington titkokkal övezett, valamennyi szövetében valószínűleg soha föl nem fejthető alkotásaiban.

Akárhogy is, Elena Poniatowska izgalmas regényéből egy valami biztosan kiderül: a Salvador Dali által a legjelentősebb női művészként definiált Carrington azok közé a kivételes személyiségek közé tartozott, akinek az élete maga volt a műalkotás.

A könyv történeti-dokumentatív értékében sem elhanyagolható, mivel – miközben, közel ötszáz oldalon és három kontinensen át vezet végig bennünket Carrington angliai gyerekkorától kezdve az utolsó, mexikói napokig, – a történeteken keresztül a XX. század első felének egész művészvilága megelevenedik egy sor kiválóan megragadott, hús-vér karakter formájában. (Egyebek mellett a Café des Deux-Margot asztaltársasága: Picasso, Dali, Breton, Tanguey, Peret, Miró, Man Ray, Duchamp; New Yorkban, majd Mexikóban az emigrált művészek csoportja, Matisse, John Ferren, Mondrian, Peggy Guggenheim, Octavio Paz stb.) A korszakalkotó, nemzetközi jelentőségű művészek mellett ráadásul több olyan szereplővel találkozunk, akikről a művészettörténetírás kevésbé emlékezett meg, (számunkra pl. magyar vonatkozásuk miatt) mégis különösen érdekesek lehetnek. Ilyen mindenekelőtt Carrington második férje, a magyar származású, Mexikóba emigrált, Robert Capa által kiemelkedő tehetségnek tartott fotós, Emeriko „Chiki” Weisz (eredetileg Weisz Imre), Capa gyerekkori barátja, majd laboránsa, aki, e visszaemlékezés szerint, nagyrészt egész életében földolgozatlanul hurcolt traumái (árvaházban töltött gyerekkora, majd zsidó származása miatti üldöztetése) okán tipikus elkallódott tehetség maradt. Leonorának mégis élete végéig a társa, illetve két gyerekének (a későbbi költő Gabrielnek és a festő Pablonak) az apja volt, aki mellett Mexikóban békére talált.

De föltáratlan érdekességeket tudunk meg a két mexikói barátnőről is, Remedios Varo-ról és a magyar származású kiváló fotóművészről, Katy Hornaról, akiknek a legnagyobb szerepe volt abban, hogy Leonora Mexikóban nemcsak békére, de igazi szellemi otthonra-közegre is talált. Legendás barátságuk, összetartozásuk, női szolidaritásuk, mindhármuk művészetén nyomot hagyott. A nagy hármas, akiket Frida Kahlo nemes egyszerűséggel csak „európai szajhaként” emlegetett.

Természetfeletti hajlamok

Leonora Carrington 1917-ben, Észak- Angliában született, egész pontosan egy ódon (a novelláinak és képeinek később gyakran teret adó) kastély falai közé, ahol már kisgyerekként szembekerült (a helyzetéből, szerepéből adódóan még inkább kiéleződő) társadalmi konvenciókkal.

Zabolázatlan fantáziájával, lázadásával és különcségével előbb iparmágnás apja, majd a megrendszabályozására kijelölt, egyházi iskolákkal került összeütközésbe, ahol hiába próbálták kinevelni belőle „természetfeletti hajlamait” (amivel pl. levitálni tanította a diáktársait) és „antiszociális viselkedését”. 

Lelki rokonságot egyedül ír nagymamájával érzett, aki meséin keresztül a kelta tündérmesék világát ültette el benne. E különös mitikus-mágikus világot, mely, mint kitörölhetetlen inspiráció, –  varázserővel bíró állat-ember hibridek, szárnyas-tollas, patás, óriási istennőkre, nimfákra, manókra emlékeztető titokzatos lények formájában – kívánkozott későbbi vásznaira.

Firenzében, majd Londonban folytatott festészeti tanulmányokat, s hamarosan a szürrealisták csoportjának kellős közepébe került. Itt ismerkedett meg Max Ernsttel, akivel bizarr, féktelen viszonya életének-művészetének egyik legmeghatározóbb történetévé vált. Dél-Franciaországban folytatódó idilljüknek a világháború vetett véget. Miután Maxot koncentrációs táborba hurcolták, Carrington idegösszeomlást kapott, és egy spanyolországi elmegyógyintézetbe zárták. A kényszerkezelések megrázó epizódjait Carrington Lent, lent című írásában rögzítette, melyhez Poniatowska regénye újabb narratívákat kínál.

A művész végül, csodával határos módon megszökött az intézetből, és Portugálián keresztül New Yorkba menekült, majd utolsó állomásként Mexikóba emigrált: a Breton által „legszürreálisabbnak” tartott országba, ahol a korábbi hatások mellett újabb rétegek rakódtak művészetére – a Mexikóban virágzó okkultizmus, asztrológia, maja mítoszok, a tarot, a kabbala mélyebb megismerése révén.

De kapcsolatba került a Mexikóban ekkor körvonalazódó emancipációs mozgalommal is, melynek Elena Poniatowskahoz hasonlóan, egyik élharcosa lett.

A jó és a rossz határmezsgyéjén

Elena Poniatowska az utolsó lengyel király leszármazottja, Mexikó egyik legjelentősebb kortárs regényírója. A jelenleg 92 éves, máig termékeny író, újságíró több mint 50 éven át Carrington közeli barátja volt, egészen a művész haláláig. Leonora Carrington több könyvét illusztrálta.

Bensőséges kapcsolatukból adódóan regénye valószínűleg az angol-mexikói képzőművész-író történetét feldolgozó eddigi leghitelesebb írás, aminek egy részét ráadásul maga a művész lektorálta. De a hitelességhez hozzátartozik Poniatowska alapállása: barátságuk ellenére nem szépít, nem hallgat el, és nem idealizál. Helyette megértéssel és tisztelettel, mégis tárgyilagosan ábrázolja Carrington személyiségének ambivalens, sokszor ellentmondásos oldalait is. Amiben kitörölhetetlenül benne volt „lázadó szellemisége, arrogáns különcsége, angolos illemtudása és mások felett való könyörtelen ítélkezése”. 

A könyv remekül ábrázolja azt a jó és a rossz határmezsgyéjét nem ismerő, csillapíthatatlan, olykor (másokkal és magával szemben is) kíméletlen tettekre sarkalló tudásvágyat, mely Carrington egész életén végigvonul. Műveiben pedig leginkább az egyszerre hátborzongató, más perspektívából nézve mégis mágikusan vonzó lények alakjában ölt testet, akikről nehezen eldönthető, hogy a segítő vagy ártó lények oldalán foglalnak-e helyet.

A könyv másik legnagyobb erénye az a kivételes atmoszférateremtő erő, ami az olvasót plasztikusan belehelyezi Leonora Carrington (pezsgő, forrongó, olykor irigylésre méltóan inspiratív és sokszínű, máskor félelmekkel és feszültségekkel teli) közegébe. Ez az erősen vizuális, filmszerű megjelenítés átélhetővé (és ezáltal könnyebben értelmezhetővé) teszi a Carrington műveiben megformált szellemi/fizikai hatásokat. A szenzibilis ábrázolás jelen esetben tehát több mint élvezetes stílus, valójában egyfajta interpretációs kulcs. 

Elena Poniatowska: Leonora – Leonora Carrington regényes élete, fordította Greilinger Szonja, Ampersand Kiadó, 2024.