Dacolni az elmúlással

Nagy Erika évtizedek óta kapocs az anyaországi írók, költők, újságírók és a felvidéki magyar irodalom alkotói között. Nélküle nincs nagyszegpusztai írótábor, nincs író-olvasó találkozó a Csallóközi Könyvtárban, nincsenek iskolai megmozdulások, szavalóversenyek, konferenciák, könyvbemutatók, a közép-európai kollégákat vendégül látó szakmai programok. 

Kép forrása

Visszatérés a halál kapujából 

A marketing szakot végzett Nagy Erika a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának örökös (?) titkára. Habár egyszer már lemondott, de visszakövetelték! „2022 februárjától nyugdíjban vagyok. Úgy gondoltam, jön a kényelmes élet, hogy mostantól annyit írok majd, amennyit csak akarok. Tévedtem. Szükség volt rám ismét a társaságnál. Még bírom. Néha dühöngök, méltatlankodom, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy elképzeltem. Aztán lehiggadok” – nyilatkozta Nagy Erika (született: Szabó Erika) néhány hónapja az egyik felvidéki magazinnak. Az interjúnak az adott apropót, hogy ekkor vette át a tegnap.ma irodalmi díjat, amellyel évről évre az anyaországi és a határon túli irodalomszervezők munkáját és szakértelmét szeretnék elismerni. 

– Későn érő típus vagyok – kezdi beszélgetésünket. – Első kötetem, a Zsákutca sokat késett. 2008-at írtunk, mikor megjelent – említi az 1961. szeptember 19-én született „tyúkanyó”, aki 2008 óta titkára a Szlovákiai Magyar Irodalmi Társaságnak, amely Csehszlovákiai Magyar Írók Társasága néven 1990-ben alakult, és első elnöke az a Grendel Lajos, Kossuth-díjas író, egyetemi tanár (1948–2018) volt, akivel annak haláláig baráti viszonyt ápolt. – Egyszerű falusi családba születtem, a szomszéd községben, Ekecsen éltünk. Gyerekként soha nem éreztem, hogy hátrányom származhat abból, hogy magyar vagyok… Korán férjhez mentem, alig húszévesen. Újságoknak írtam cikkeket, de nem tartottam kapcsolatot az irodalmi élettel. Elvégeztem viszont az egyetemet, marketing szakon. A család közben gyarapodott, két fiam született, itthon voltam velük. 35 éves koromban nagy trauma ért. Egyik nap, amikor az akkor tizennégy és tizenegy éves fiaim átugrottak focizni a közeli futballpályára, egyre rosszabbul éreztem magam. Mondtam a férjemnek, biztosan kiújult a gyomorfekélyem, de úgy voltam vele, később biztosan jobban leszek. Azután szinte legördültem az ágyról. Akut hasnyálmirigy-gyulladást diagnosztizáltak. Csak az iszonyatos fájdalomra emlékezem. Kórházba kerültem. Úgy éltem meg, hogy csak húznak-vonnak engem, mint egy rongybabát. Az orvosok azt mondták, 1 százalék az esélyem a túlélésre. Többször megműtöttek, volt, hogy Dunaszerdahelyen, volt, hogy Pozsonyban. Hosszú, keserves hónapok következtek, sokszor nem is voltam a tudatomnál, mégse adtam fel. Mihelyt picit tisztult a kép, a gyerekekre gondoltam. Tudtam, nincsen jogom itt hagyni őket. A kórházból egy kósza hangfoszlány megmaradt az emlékezetemben. Az ágyam mellett, a vizitnél az egyik orvos azt mondta a másiknak: „…az nem igaz, hogy ilyen betegen is tud még mosolyogni”. Őriztem a lángot. Lázasan is kerestem a kiutat, s végül megmenekültem. Kubik doktor lett a megmentőm. Talpra állított – summázza.

A rehabilitáció sokáig eltartott. Tíz esztendőn át rokkantnyugdíjasként élt. Ahogy mondja: boldogan! – Hogyne, hiszen örültem az életnek, a családnak, hogy láthatom felnőni a gyerekeimet. Idővel azonban hiányzott a munkahelyi légkör, meg valahogy éreztem, hogy várnak rám még nagy feladatok – magyarázza, mialatt ő is behörpöli a feketét.

Kép forrása

Az irodalom szolgálatában

Ekkor csöngött a telefon. – A munkaközvetítő irodából azzal hívtak, hogy egy igazán nekem való munkára leltek.  Nem sokkal később találkoztam Hodossy Gyulával. A bizalmának hála olyan írókat ismertem meg személyesen, mint Tőzsér Árpád, Duba Gyula, Grendel Lajos, Tóth Laci, Fellinger Károly, Kovács Magda, és még sorolhatnám. Gazdagodtam általuk. Most is jó érzéssel tölt el, hogy befogadtak. Sőt, biztattak az írásra. Öt könyvet tudnék írni a munkámról. Lenne abban sztori is bőséggel – említi nevetve. – Szerencsére hamar ráébredtem, hogy titkárként az is a dolgom, hogy összetartsam a társaságot. Igen, tyúkanyóként! Itt nincs ünnep, nincs hétvége. Pánikba esni se szabad. Nincs váratlan helyzet, amire ne találnánk megoldást. Ha jól belegondolok, az általam szervezett rendezvények száma ezres nagyságrendű… Időközben abba is belejöttem – holott az első időkben tartottam az ilyesmitől –, hogy egy-egy eseményen, ha arra van szükség, ki tudjak ülni moderátorként, társalgópartnerként a pódiumra. Elmondhatom, hogy az egész Kárpát-medence irodalmi életét, kortárs közegét megismertem. 

Kép forrása

Az élet nehéz, furcsa játék 

– olvasható Erika könyvének (Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Dunaszerdahely, 2023) borítóján. A mondatot ugyan a Ghymes muzsikusától, Szarka Tamástól kölcsönözte, de nem kérdés, teljes mértékben azonosulni képes a megállapítással. A női író megnevezést, „kategóriát” ugyanakkor elutasítja: – Nem szeretem, amikor ezt használják, őszintén szólva, nem értem, mit jelent, miért kell ezt annyit hangsúlyozni. Valaki vagy tud írni, vagy nem. Valaki vagy képes az írói létre (amely attól függetlenül, hogy férfinak vagy nőnek született az ember, néha aszkéta életmódot igényel), vagy sem. Egyszerűen nincsen jelentősége, hogy nő vagy férfi az illető. Ámbár az igaz – töpreng el –, hogy a férfiak egyes, lelkileg nagyon megerőltető témákhoz kevéssé nyúlnak szívesen, így nehezen írnak például a rákbetegek helyzetéről, esélyeiről, a társadalom perifériájára szorult szegényekről. A másVilágot (Lilium Aurum, 2011) éppen azért írhattam meg, mert az a kiváló férfi kolléga, akinek a témát eredetileg felajánlották (azaz: a rákbetegségről, a halál elleni küzdelemről szóló kötetnek ő lett volna a szerzője), vonakodott a tematikától. Maga helyett engem ajánlott a feladatra. Gondolkodási időt kértem, mert tudtam, hogy nem lesz könnyű, majd elvállaltam. Egyrészt, mert tudom, milyen érzés a teljes bizonytalanság, másrészt mert azt is saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire felemelő felvenni a harcot a reménytelenséggel, dacolni az elmúlással.

(Részlet Szabó Zoltán Attila XXI. század, 21 női sors című új könyvéből.)