Hasonló idők jártak akkor. Évek óta dúlt a nagy háború, haditermelésre állt át az ipar, a boltok bezártak, az utcák néptelenné váltak, s a jövő bizonytalansággal telt meg. Az aggodalom indokoltnak bizonyult. Száz évvel ezelőtt, mikor véget ért a háború, semmi nem lehetett úgy tovább, ahogy korábban volt.  
De azért hadd vessem ide, mindjárt az elejére: a változások egy része nem megérett folyamatok szükségszerű eredménye volt. A nagy háború végén létrejött új világ tetemes darabja egy konok akarat szörnyű torzszülöttjeként keletkezett. 
Százötven éve, 1870. április 22-én született Vlagyimir Iljics Uljanov Lenin.

Kép forrása

Félelem
Könnyű a mából visszapislogva merész párhuzamot felfedezni akkor és most között. Pedig száz évvel ezelőtt a békés megoldások lehetősége vált semmivé, ma meg csak a nagy nemzetközi szervezetekben tört meg bizalmunk. Száz évvel ezelőtt a tőke és a munka véres harcába fordult a háború, ma meg csak a nemzeti és nemzetközi tőke birkózik az erőforrások felett. Száz évvel ezelőtt országok hullottak darabokra, ma meg csak megbicsaklik kissé a nemzetgazdaság. Száz évvel ezelőtt összeomlott rend, rendszer és szabály, ma meg csak olyan kérdések felett vitatkozunk, hogy vajon mekkora súlya van életünkben hagyománynak és újításnak, közösségnek és egyéniségnek, meg arról, hogy zártabb vagy nyitottabb világról jobb-e álmodnunk. Száz évvel ezelőtt olyan járvány pusztított, ami a Föld népességének 4-5 százalékát is megölhette, legkevesebb 20, mások szerint 50 millió halált hozott, ma meg csak egy jól kézben tartott, s amúgy is kevéssé veszélyes vírussal kell megküzdenünk.  
És mégis biztosak vagyunk benne mindannyian: holnap nem lesz úgy, ahogy korábban volt. Szeretjük, vagy nem szeretjük, vitatjuk, vagy elfogadjuk állításainak zömét, abban mind igazat adunk Noah Hararinak, hogy a ránk szakadt járvány, mint a járványok legtöbbje, megnyomja a történelem fast forward gombját, s azok a változások, amelyek hosszú ideig értek, ilyenkor hirtelen, szinte egyik napról a másikra megvalósulnak.
S azzal, hogy ezt tudjuk, el is érkeztünk az egyetlen igazi párhuzamhoz: a félelemhez. Mert a félelem a lelkekben van, s okától függetlenül válhat urunkká. Kiszámíthatatlanná gyorsuló változások között hánykolódva kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, aggodalmak veszik át a tervező öntudat helyét, s a riadt emberek érzelmeivel játszva, könnyen nyakunkra ülnek a szorongás vámszedői. 
Száz évvel ezelőtt, 1917. november 8-án az emigrációból hazatérő Lenin az oroszországi összeomlásban meglátva a maga esélyét, megragadta a hatalmat és létrehozta a világ egyik legsötétebb diktatúráját.

Kép forrása

Látomások nyomában
Mindig voltak hozzá hasonló megszállott manipulátorok, akik nemcsak hatalmat, s vele valami többé-kevésbé élhető rendet akartak teremteni, de akik látomásaik nyomába eredtek, s tűzzel-vassal hajlították fantáziájukhoz a valóságot. Robespierre, Mussolini, Hitler, Mao, Sztálin és persze Lenin. Mindegyik közül a legszörnyűbb zsarnok. Mert Lenin – szemben más diktátorokkal – kivételes elme volt, örökül hagyta ránk folyóméternyi könyváradatát, benne a leninizmus ideológiáját, s mögötte azt a tudást, hogy miképpen igazíthatja a vezér a maga szándékaihoz és lehetőségeihez a kor divatos eszméinek egyikét. 
Lenin jött rá arra, milyen nagy előnye származhat abból, ha az átalakuló világban végzetes változást tud kimutatni. Ő volt az, aki a 20. század elejének imperializmusát a kapitalizmus utolsó lépcsőfokaként értelmezte.
Lenin ismerte föl, hogy Marx egyetemes fejlődésfilozófiája helyi narratívára aprítható, s így benne saját mozgalmának szerezhet tudományosnak tűnő igazolást. Elég ehhez kifordítania a marxi tant, s a kivihetetlen világforradalom ábrándképének helyére a leggyengébb láncszem elméletét tennie. Kimondja hát, hogy kapitalizmust leggyengébb pontjain, az iparilag kevésbé fejlett államban kell és lehet megdönteni. Tehát éppen Oroszországban. Persze egyúttal azt is állítania kell, hogy igazi munkásosztály, erős munkásmozgalom nélkül is lehetséges a proletárdiktatúra, már persze akkor – kell tovább fűznie a marxi tanba fércelt aktuálfilozófiát –, ha egy szilárd ideológiai lábakon álló élcsapat, a párt képes arra, hogy a kommunizmushoz felé mutató útra vezesse a társadalmat. Hol van már Marx elképzelése világforradalom után spontán kialakuló kommunizmusról? 
És persze lenini találmány a terror, amiért Marx csak lelkesedett, de amit Lenin szörnyű valósággá tett. 

Kép forrása

Ne higgyünk nekik
Lenin eszméinek váza száz éve kínál egyszerű struktúrát szektavezéreknek, fanatikus népboldogítóknak és megszállott társadalommérnököknek. Akik az idők végének nevezik el saját korukat, akik a „minél rosszabb, annál jobb” elvét hirdetik, akik spekulatív módon létrehozott csoportokat neveznek elnyomottnak, majd ezekre hivatkozva követelnek maguknak teret, akik élcsapatként határozzák meg híveik körét, ők mind, mind a lenini úton járnak.  S félő, ha odáig jutnak, a terror is velük jár. 
A világ kétségkívül változik, mint ahogyan száz évvel ezelőtt is radikálisan megváltozott. Biztosak lehetünk benne, hogy a járvány most felgyorsít számos folyamatot, a globális és a legbensőségesebb mikroszinteken egyaránt. Biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan egy újszerű, különös világban kell megtalálnunk életünk terét.  
És íme, már itt hangoskodnak azok, akik a változás zajában a maguk világmegváltó eszméivel házalnak. Ahogyan egy évszázada, most is ugyanúgy érvelnek: a beteg világ végromlása jött el. Ők a hivatottak, hogy új világot mutassanak, ők az élcsapat… 
Ne higgyünk nekik! A világ – bár sok hibától terhes – nem romlott, hanem csodálatos. Ne higgyünk nekik! Korunk – noha most sokk-szerűen változik – nem omlik össze. És az ember is ember marad, bármennyi aggodalmat is hordoz magában. 
Majakovszkij 1924-ben Lenin halálakor lelkesítő indulónak szánta a Komszomol-dalt, ma jobb, ha figyelmeztetésként olvassuk: 
A felkelés a kommünért
nem áll meg határok mesgyéinél,
szerte a földön fellobog:
Lenin — élt,
Lenin — él,
Lenin — élni fog.