Vasárnap eltávozott közülünk Tarján Tamás József Attila-díjas egyetemi tanár, irodalomtörténész, dramaturg, kritikus. Ez így elég szikár megközelítése volna egy igen sokoldalú életműnek, amelynek hirtelen lezárulására nagyon kevesen számítottak. 

Kép forrása

Panoráma
Furcsa, hogy ami Tarján Tamásról elsőre eszembe jutott, az egy vizuális élmény: a jó kilátás. Egyetemi szobájából kitűnő panoráma nyílott a városra, lett légyen szó a Bölcsészettudományi Kar egykori, Pesti Barnabás utcai tömbjéről (a régi-új piarista épületről, amelybe ő gimnazistaként nem járt, mert a történelem úgy hozta, hogy a Mikszáth téren látogatta a piaristák iskoláját, de egyetemistaként, és fiatal tanársegédként otthonosan mozgott benne), akár a Múzeum körúti irodáról. A csodálatosan szép és megunhatatlan dunai panoráma a Gellért-heggyel azonban sokszor elfelejtődött, ha az 1968 utáni magyar irodalomra terelődött a szó. Márpedig hivatalból is arra terelte, ha oktatott, és magánemberként is, ha éppen csak baráti látogatáson jártam nála. Lehetetlen volt nem rá figyelni, mivel a nagy tanáregyéniségekre jellemző módon művelte azt az irodalomtudományi szaknyelvet, amely egyszerre volt sűrűn informatív és ugyanakkor költői is. És különösképpen sodró lendületű. Szinte a kortárs magyar irodalom áramlásában éreztem magam, a bőrömön éreztem azt, mint a közelben szaladó Dunában a víz sodrását, ha nyáron belemerészkedtem. Előadásaiban a tárgyalt szerzők kora is megelevenedett (a filmkultúrával, a színházi élettel, a politikával, a sporttal és a korszak sok más aspektusával kiegészítve). A tudós és tudományának tárgya szinte kibogozhatatlanul eggyé vált ebben a szenvedélyes diskurzusban. 

Kép forrása

Egyre közelebb a lényegéhez
Kilátást említettem, de talán helyesebb lenne rálátást, vagy épp belelátást írni. Ha egy épp frissen megjelent tanulmánykötetét vette kezébe az ember, tűpontos megállapításokat olvashatott a kutatás tárgyáról: tisztogatta, találgatta, egyre közelebb ért a lényegéhez. Az Egy tiszta tárgy találgatása című 1994-es tanulmánykötete nem véletlenül viselte magán ezt a titulust. A nagy kedvencnek, Tarján Tamás egyik legalapvetőbb nemzedéki élményének, Tandori Dezsőnek több mint húsz évvel korábbi verseskötetére (Egy talált tárgy megtisztítása) utalt ezzel. Az irodalmi esszé szükségképpen „jó közelítéssel” dolgozik, de ha jól teszi, jelentősen tisztábbnak tűnik tárgya, az irodalmi alkotás. A szavakkal viaskodó posztmodern irodalomról beszélni nem volt egyszerű vállalkozás, de Tarján Tamás számára megnyugtató visszajelzést jelenthetett, hogy mind a diákjai, mind a TV- és rádióműsorainak figyelmes követői „ráéreztek” a lényegre. Kicsiny, de igen nyitott és érzékeny közösségeket teremtett önmaga számára is meglepetésként, akaratlanul. Számomra – még jóval a magyar szakra kerülésem előtt – valósággal egyetemi kurzussá vált a Karinthy óta legjobb irodalmi paródiakötet, az egyetemi pályatárssal és baráttal, Reményi József Tamással együtt jegyzett Mindent hét lapra és a Babérköszörű. Az Így írtok ti-szerű művekkel szerencsére nem állt le a kilencvenes években sem. Közben azonban nem feledkezett meg a komoly megközelítésekről. Nagy Lajosról szóló, 1980-ban megjelent életrajzát színészekről (Bessenyei Ferenc, Garas Dezső) szóló monográfiákkal folytatta. Ez utóbbiak láthatatlan iránytűként mutatták érdeklődésének a színház felé fordulását. Az utóbbi harmincöt évben számtalan színikritikát jelentetett meg lapok hasábjain, de közreadta kötetekbe rendezetten is, nem minden tanulság nélkül a jövő színháza számára. 

Kép forrása

Mindenhol jelen volt
Az irodalomtanítás (mely nála elsődlegesen bevezetést jelentett a rejtettnek látszó mélységekbe) nem csak egyetemi szinten érdekelte. Tankönyveket írt a tizenkét, tizennégy éves korosztályoknak, kvízkönyveket jelentetett meg a 2000-es évek elején. Az oktatás mellett számos irodalmi orgánum (Látóhatár, Irodalomtörténet, Könyvvilág, Iskolakultúra) szerkesztőségének tagja is volt. Szinte a legutóbbi időkig fáradhatatlannak tűnt, látszólag kiapadhatatlan energiáit újabb és újabb kötetek megjelentetésére fordította. Jellemző módon csak az utóbbi tíz évben mintegy tucatnyi munkája jelent meg különböző kiadóknál. Mindeközben mindenhol jelen volt (nemcsak fizikai valójában, de szellemi kisugárzásával is), maradt ideje nagy beszélgetésekre is, előadásokat tartott, ha hívták, eleven beszélgetőtársa és elevenítő inspirátora volt a nála fiatalabbaknak, noha nem éreztük, hogy közöttünk megugorhatatlan lenne a generációs különbség, hisz fiatal maradt maga is. Ezt a vitalitást kissé beárnyékolta kényszernyugdíjazása első munkahelyéről, az ELTE-ről, örmény temperamentumába némi melankólia is vegyült, de körei láthatólag nem hagyták cserben. Tudtunk egymásról és tudattuk sorsunk alakulásáról. 
Az idei nyár azonban drámaian lakonikussá tette a kommunikációt. Szaporodtak a jelek, hogy valami most nagyon nincs rendben. Mikor pár hete láttam őt, éreztem, hogy talán utoljára történik ez meg. Őt, aki az irodalomra rálátni segített, utóbb pedig kései barátságába fogadott, már nem láthatom többé.