Szeptember tizennyolcadikán tartották a Gödör Klub teraszán a nemrég elhunyt író, költő, szerkesztő Dukay Nagy Ádám emlékének szentelt estet, ahol Dukay barátai és tisztelői voltak jelen. 

Kép forrása

„Istenemre, egész kedves fiú voltam”
Az 1975-ben született Dukay Nagy Ádám 1999 óta a Palócföld szerkesztőbizottsági tagja, 2001 óta szépirodalmi rovatvezetője, 2003-2004 között szerkesztője volt. A civil életben, jobb híján, újságíróként dolgozott. Három verseskötete jelent meg, a Szobrok az esőnek, a Hosszú eltáv és a 2015-ös Titokbhakta. Jó barátságban volt Tandori Dezsővel, Pilinszky Jánossal, nem utolsó sorban pedig a Mindenséggel.
Az alábbiakat nyilatkozta két éve egy interjúban, némi előretekintés, a saját sorsrejtvénymező fájdalmas megfejtése gyanánt, nem sokkal a kötete megjelenése után. „Ez a könyv lényegében a halálom utáni, csak még nem vagyok a föld alatt. Tizenkét éve megtörtént a saját Auschwitzom. Megöltek. Pedig, ahogy Málik Rolandunk írta: Istenemre, egész kedves fiú voltam. De ez már tényleg nem én vagyok, kurvára nem ismerek magamra a tükörben sem. Az a furcsa – perverz ez a kifejezés ez esetben –, hogy fél szemmel még végig is kell néznem. Miközben én – ahogy Rolcsi özvegye, Mester Zsuzsa írta, és ez csak tartalmi idézet –: az élet megy tovább, én nem, kiülök az élet partjára, s nézem, ahogy elfolyik. S erről nem is szeretnék többet, ne haragudj. Aki áldozatnak születik, azt előbb-utóbb megtalálja a vadász; sajnos ez a képlet, ez a kicseszett örök kottája ennek a csúf büntetésnek, amit életnek – s amitől rókáznom kell – neveznek.” „De ami még ennél is fontosabb, az az, amit a Röhrig Géza meg a Pajor Tamás mondott el – csaknem – közösen pár napja: Ha eljön a Messiás, én el fogok bújni, és ő meg fog engem találni és azt fogja mondani: hol voltál? És én meg fogom Tőle kérdezni: Te hol voltál?”

Kép forrása

„Ott hagyódott a margón pacának”
Az est úgynevezett házigazdája Gyukics Gábor volt, aki bevezetőjében arra is kitért, hogy bár Dukay is adott jelzéseket, mint annak idején Borbély Szilárd, aki az írásai dicséretén és a szakmai elismeréseken kívül a legfontosabbat, a tulajdonképpeni mentőövet, a nyitott figyelmet nem kapta meg, hozzá hasonlóan Dukay is magára maradt, nem sikerült őt megmentenie senkinek. Gyukics a Literán közzétett nekrológjában ennél élesebben és pontosabban fogalmazott: „Dukay Nagy Ádám, polihisztor, egyike azon nagy tudású költőknek, akiket a szakma semmibe vett. Ott hagyódott a margón pacának, csak úgy, mint a Keszthelyi Rezső, akivel jó barátok voltak. Eszméletlen képi világú költészete a semmiről szólt, arról a semmiről, amiben élt, amiről rengeteget tudott, és ami most magához emelte. Pár éve már pedzegette, hogy nincs sok ideje hátra. Üldögélt a Grinyóban, piált, olvasott, dolgozott (na, nem azt a munkát végezte, amit kellett volna, hanem egy bulvárlapnál gürizett), és beszélgetett avval, aki éppen arra járt.”

Kép forrása

Nem evilági fénnyel
A felolvasásokra felfűzött emlékest Barabás Lőrinc dzsessztrombitás zenéjével indult, majd sorra lépett a színpadra Béki István, Nyilas Atilla, Bozsik Péter, Egressy Zoltán, Györe Balázs, Kabai Lóránt, Murányi Zita és végül Gyukics Gábor. Ki a saját versét, ki Dukay Nagy Ádám versét olvasta fel. Az est végén ismét Barabás Lőrinc és az ő senkiföldje és fájdalommező között ügyesen egyensúlyozó akrobatajátéka következett. 
A megemlékezés intim, már-már az eget a földdel összekötő, nem evilági fénnyel megvilágított hangulatban telt, a tolakodás legkisebb látszata, a „zajkeltés” képzete és feleslegessége nélkül. Az ilyen alkalom hívható: személyesen szép. Szép és személyes, és ha a szomorúság és a sérülés kellő érzékenységgel leválasztódik róla, ha megfosztatik a valóság építette rideg korlátoktól, a létezés-visszatartásoktól, őszintén mondható, hogy van benne derű. A derű. 
Dukay Titokbhakta című utolsó verseskötete a helyszínen megvásárolható volt. Vették is szép számmal. Dukay Nagy Ádám magunkra hagyott bennünket, az írásaival, az írásainak.