Először is örömmel jelenthetem ki, hogy a nemzet hanyatlásáról szóló hírek erősen túloznak, ugyanis a Fishing on Orfűn tiszteletét tevő hölgyvendégek kilencvenkilenc százaléka inspirálóan vonzónak bizonyult. Öregek és fiatalok, a szépségideálnak megfelelő és az attól távol álló lányok és asszonyok, nők és nénik, anyák és nagymamák, nyilván a hely csodatévő hatásából eredően is, de saját maguktól is, a majdnem teljes tökéletesség érzésével ajándékozták meg a megjelent férfiakat. A férfiakról értelemszerűen nem tudok nyilatkozni, mert azokat nem néztem. A manapság állítólag oly divatos köztes és off verziókból meg egyet sem láttam. És az egy százalék meg bizonyára az én hibám.

A költő és énekes, az őrült és a művész
A Fishing másik különlegessége, hogy a sokadalom nagysága ellenére az ember biztonságérzete tökéletes. Még a részegek is illedelmesen bontják a rendet, ha egyáltalán. Mintha csupa normális ember gyűlt volna össze élvezni az életet. (Habár hajnali kettő körül haza szoktam menni.)
Szóval Lovasi András ötven éves. 
Nem gondoltam, hogy megéljük. Talán ő sem. És nem a rock and roll miatt, hanem mert az ember negyvenkilenc éves koráig az ötven olyan hihetetlen távolinak tűnik. Utána meg, miután megvan, az ember már nem örökké akar élni, csak tovább. Át tudom érezni a helyzetét, mert magam is az idén leszek ötven, csak én kisebb bensőségesebb ünnepséget tervezek.
Lovasi az énekmondó, vagyis a költő és énekes, az őrült és a művész egészen meghatározó jelensége lett az elmúlt harminc évnek. Nálam tíz-tizenöt évvel öregebb és nálam harmincöt évvel fiatalabb emberek ugráltak, csápoltak vagy álldogáltak körülöttem, de alapvetően az olyan fiatalok adták a tömeg gerincét, akik jóval a Lovasi karrierjének indulása után születtek. Mi ez, ha nem a nemzedékeken átívelő siker?
Lovasi nem a manapság divatban lévő semmirekellő művészféle, akiknek alkotókészsége kimerül lopott ötletek újrarendezgetésében, hanem olyasvalaki, aki képes volt az általa kínált élményt több, teljesen eltérő művészeti formában is megjeleníteni. A Fishing on Orfű ugyanis egy ilyen művészeti alkotás, amely a fellépőválogatástól kezdve a nézőválogatásig egységes, a Lovasi költészetével egyberezgő élményt ad.

Szeretetről, pontosabban a szeretésről
A különös az, hogy ezt a bravúrt most kicsiben is sikerült megvalósítania, ugyanis olyan remekül sikerült a szerzemények összeválogatása, hogy úgy is le tudta kötni, meg tudta fogni a hallgatót, hogy az egyenként nem volt szükségképpen az elhangzott dalok rajongója. Ez a születésnapi koncert az egyediségében tökéletesen megállta a helyét, talán a legjobb Kispál, Kiscsillag, Lovasi, bármi koncert volt, amit valaha halottam. Nem lett túllihegve a szülinapi szál, pont annyi megilletődöttség jutott a végére, amennyi kell. 
Lovasi sok olyan számot írt, amely a szeretetről szólt, pontosabban a szeretésről. Válása alaposan meglátszott a dalain, tulajdonképpen ezért szerettem meg személyként, mert talán a saját maga számára is meglepő módon lett világos, hogy az ember FELESÉGE bizony a legfontosabb személy az életében. Ez manapság megint nem divatos felfogás, az különösen nem, hogy az ezzel járó felelősség (válás ide-válás oda) elkíséri végig. Lehet mást is szeretni, de vannak olyanok az életünkben, akiket nem lehet nem szeretni, történjen bármi. És ez nem is egy ellentmondásos érzés, hanem ez a természetes.
Ez a koncert mindennél pontosabban mondta el, hogy mi a különbség a pozőr és az között, akinek van valami valódi mondanivalója. Lovasi nyilvánvalóan kicsit dilis és pont annyira tudja is szeretni magát (habár talán kerülő utakon és nem közvetlenül), amennyire az egészséges (vagy egy pohárnyival talán jobban), de ez nem zavarja abban, hogy végül is egészen rendben legyen. És ez manapság nagyon nem divat. 

Rendszerszerűen nem vagyunk elveszve
Az élet értelme mellett az is látványosan érdekli, hogy hogyan kellene élni és miket is kellene érezni. És ezek az érzések valóságosak, nem elvárásokból keletkeznek, hanem belülről jönnek, onnan, ahol az ember lakik bennünk. Szerintem ez a sikere titka. Ez nem őszinteség vagy jól felépülő póz, ez maga az ellentéteket összebékíteni képtelen valóság.
Ezért tud a tízen- és húszonéves nemzedékekhez szólni és azokat ennyire megérinteni. Nem hazudik a szabadságról, arról, hogy megvalósíthatod magad, nem ígéri meg az erőfeszítés nélküli repülés hamarosan lényegtelenné váló örömét, hanem megerősíti csak, hogy a szabadságod annyi csupán, amit magadnak megcsinálsz és amennyinek az elviselésére képes vagy. Lovasi versei lázadnak az „önmagunk keresése” és az „önmegvalósítás” szánalmas ideológiái ellen. Hiszen rendszerszerűen nem vagyunk elveszve (Általában. Egy fesztiválon néha igen.), nem az a dolgunk, hogy újat alkossunk, hanem hogy kiélvezzük magunkat.
Ez volt ennek a koncertnek a rettenetesen erős üzenete: Légy normális! A határainkon át lehet menni sokszor és mindenfelé, de mindig, mindig vissza kell jönni. Na, ezért szeretik a Lovasit. Na jó, szeretjük.
(Továbbá külön köszönet annak a szőke, jól táncoló, de leginkább rendezkedős lánynak, közvetlenül jobbra mellettem, aki a női princípium gátlástalan felhasználásával takarította el a részeg férfiakat az akciórádiuszából – ahová, hála istennek, én is beleestem – és főleg maga elől. Jelentősen megkönnyítette az ünnepség élvezetét.)