Első pillanatban nagyon szűkös szakterületnek tetszik a téma, amit Scheibner Tamás, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének oktatója, az Irodalomtörténet folyóirat szerkesztője A magyar irodalomtudomány szovjetizálása című kötetében feldolgozott, hiszen csupán néhány esztendőt, az 1945 és 1953 között eltelt időszakot vizsgálta. Ám közelebbről megnézve alaposabban megismerve a könyvet kiderül, máig ható következményei voltak annak a néhány esztendőnek.
A szerzővel a Kölcsey Ferenc Olvasókör rendezvényén, a KSH-könyvtár, Bibó-termében beszélgettünk.

Micsurin almája
– Nem is gondolnánk – magyarázta Scheibner Tamás – milyen hatalmas különbség van a személyesen megélt történelmi tapasztalat és a tudományos feldolgozás között. Amikor foglalkozni kezdtem a témával az idősebb kollégák nem is értették, miért lenne érdekes egy ennyire hétköznapi probléma kutatása. Aztán az első eredmények után maguk is döbbenten szembesültek azzal, mennyi titok, mennyi apró, de annál fontosabb részlet derül ki a levéltárak feltúrása után – fogalmazott a szerző, hozzá téve – összehasonlíthatatlanul mást jelent a személyes tapasztalat és a történelmi feldolgozás.
Hogy azonban miképpen lehet meghatározni a szocialista realizmust, azzal – bevallottan – maga az író is gondban volt. Az elvárt irodalmi stílus ugyanis koronként és régiónként is változott, olykor egészen megdöbbentő kanyarokat téve jutott el a késői szocializmusból sokak által jól ismert nyelvi és tartalmi végstádiumához.
Eredetileg a sztálinista történelemfilozófián alapult: azt mutatja be, hogy a régi és az új harcából miként keletkezik a jövő, mely természetesen a kommunizmus. Fagyejev szerint az irodalomnak az autodidakta növénynemesítő, Micsurin almáját kell ábrázolnia: az egész Szovjetunióban efféle félkilós, üdepiros almákat fognak termelni, ezért a mai valóságból ezt az elemet kell tipikusként, reálisként kiemelni, hiszen ez előlegezi a jövőt. Az óriásgyümölcs győzedelmeskedik halovány kapitalizmuson. Azaz olyan alakokat, történelmi, társadalmi szituációkat kerestek, amelyeket valami módon a kommunizmus előképének lehetett tekinteni, s ezeket igyekeztek a narratíva középpontjába állítani: a kommunista mozgalom kezdeteit, bármilyen jelentéktelen is volt, vagy nálunk a Dózsa féle parasztháborút.

Lenin nyomában
Ugyanakkor – fejtegette a történész – a kor ideológusai az irodalom által a maguk társadalmi bázisait igyekeztek megszólítani. A munkások, még inkább az első generációs munkásság feltételezett ízléséhez igazították a szocialista realizmust, elvárva az íróktól, hogy kalandos, de hétköznapi, olykor praktikus útmutatásokat is kínáló, némiképp romantikus, de semmiképpen sem erotikus, szigorúan a klasszikus erkölcsi keretek között mozgó történeteikkel szorítsák ki az olvasói érdeklődés homlokteréből a hagyományos ponyvát. Ám – mint a korabeli értékesítési adatokból jól látható – a törekvés nem járt sikerrel.
S, hogy miért volt ennyire fontos az irodalom? Nos, nem volt mindenkinek fontos. Lukács György és Révai József komoly befolyásának volt köszönhető az, hogy Magyarországon az irodalomtörténet jelentős fejezete lett a szocialista realizmus, ők ugyanis, mint afféle klasszikus, moszkovita kommunisták, Lenin tanításait képviselve kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak az irodalomnak, mint propagandaeszköznek.
Az is kiderült azonban a beszélgetés során, hogy a vizsgált időszak két meghatározó ideológusa, Lukács és Révai ennek ellenére sem tudott mindenben egyetérteni. Vitájuk, az elhíresült Lukács-vita Révai győzelmével és Lukács mintaszerű önkritikájával zárult.

Örökség vagy újdonság
A vita lényege – Scheibner Tamás összefoglalásában – akörül forgott, hogy vajon a szocialista realizmus, Lukács elképzelésének megfelelően az európai kultúra örököse, egyúttal betetőzése, vagy inkább valami olyasmi, ami, Révai meggyőződése szerint, előzményeitől jobbára független, önálló kulturális, és persze ideológiai jelenség.
A dolog azért különösen érdekes, mert a Scheibner Tamás által vizsgált korszak lezárulta után, Sztálin halálát követően, illetve a későbbi kádári konszolidáció keretei között mégis inkább Lukács eszméi váltak meghatározóvá. Az Aczél-féle kultúrpolitika vitathatatlanul az európai kultúra nyomvonalán haladt, annak értékeit igyekezett közvetíteni, továbbadni – szerencséjükre mindazoknak, akik abban a korban szerezhették meg műveltségük alapjait.
Igaz – tette hozzá a szerző – ehhez a Lukács-tanítványokat ki kellett vonni a forgalomból. Mégiscsak elképzelhetetlen volt, hogy Lukács gondolatait maga Lukács, vagy tanítványai értelmezzék, ahelyett, hogy a párt értelmezte volna…