Drámainak szánt mondattal kezdte a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének pénteki sajtótájékoztatóját Kocsis Sándor András, az egyesülés elnöke: Ez a szakma magára maradt!
Ami pedig ezután következett, abból leginkább az derült ki, hogy a szövetség – most, hogy a kiadók sorban jelentik be kilépésüket – megpróbál úgy működni, mint egy valódi érdekképviselet. Persze ez nem nagyon megy. Egyrészt azért, mert a szervezet vezetői, finoman szólva, nehezen találják meg a közös nyelvet az állami kultúrpolitika irányítóival, másrészt pedig azért, mert úgy tűnik, sehogyan sem tudnak egyensúlyt teremteni a kereskedők és a kiadók között.

Az érdekérvényesítés kudarca
A magyar könyvszakma jelenleg „háromszáz méter autópályányi”, vagyis hatszáztíz- hatszázhúszmilliós támogatásból gazdálkodik, amibe a százmilliós Márai-program is beleértendő, adta meg a sajtótájékoztató alaphangját az elnök. Később, éppen a Márai programmal kapcsolatban, az is elhangzott, hogy Hiller István minisztersége alatt, 2010-ben évi egymilliárd forintos támogatásról született megállapodás, ám ez előbb évi 400 millió forintra csökkent, majd miután a jelenlegi kormány teljesen eltörölte volna, végül „megszégyenítő” 100 millióra tornázták fel az összeget. És persze az is szóba került, hogy Magyar Bálint minisztersége alatt még hétezer forintos könyvtámogatást kapott minden pedagógus, ám idővel ez is elkopott.
Zentai Péter László, az egyesülés igazgatója azzal egészítette ki az elnök bevezetőjét, hogy a könyvkiadás a legnagyobb kulturális terület, és az egyetlen, ami a rendszerváltás után piaci körülmények között működik. Az állam mindössze a teljes piac két százalékát támogatja. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése nem akar az „állam emlőin lógni”, ám a magyar nyelv ápolásához, és határainkon túli megjelentetéséhez nagyságrendekkel több pénzre volna szükség.
Talán ezért próbálta megszerezni az Egyesület a Balassi Intézettől a Publishing Hungary program teljes költségvetésének két százalékát. Meg egy kuratóriumi helyet, abban a testületben, amely eldönti, melyik könyvvásárokon jelenjen meg a magyar könyvszakma...
Vagy nem ezért. Mindenesetre az Egyesülés vezetőinek állítása szerint a Balassi Intézet nem akart együttműködni velük, amiért ők „megsértődtek”.
Tegyünk azonban hozzá rögvest két mondatot: Először azt, hogy a megsértődés nem a legkiforrottabb, nem a legérettebb, és bizonyára nem is a leghatékonyabb érdekképviseleti módszer. Másodszor pedig azt, hogy az Egyesülés önmagáról kiállított bizonyítványa azt mutatja, a szervezet érdekképviseleti tevékenységének elmúlt tíz esztendeje maga a megtestesült kudarc.     

Kérdések válaszok nélkül
Miután Kocsis Sándor András dióhéjban összefoglalta a könyvszakma rendszerváltás utáni történetét, eljutott oda, hogy mára szinte minden külső támogatás elkopott, és a piac csak magára, valamint az olvasókra számíthat. 2008-ban, vagyis a válságot megelőző utolsó évben még 67 milliárdos forgalom bonyolódott a piacon, a válság hatására viszont beszűkült az olvasói keret. A csökkenő forgalmú évekre azonban az állam „részvétlen figyelemmel figyelt…”
A szakma szereplői pedig – és ebbe Kocsis szerint természetesen az Egyesülés is beletartozik – rossz válaszokat adtak a kialakult helyzetre. Hogy ide kell-e érteni a megsértődést, vagy nem, az nem derült ki a sajtótájékoztatón.
Ilyen hibás válasznak tekintheti a szövetség vezetése valószínűleg azt is, hogy a kiadók berzenkednek az Egyesülésben tapasztalható anomáliák miatt, hiszen – mint azt Zentai Péter hangsúlyozta – a magyar könyvkiadás kétszázhúsz éves múltra tekint vissza, ezalatt az idő alatt a kiadók és a kereskedők folyamatosan egy csapatban játszottak. Így aztán, Zentai szerint, túlzás ellenérdekeltnek nevezni a feleket. Úgy vélte, a konszenzus nem attól fog megszületni, hogy terjesztők és kiadók különálló szervezetbe tömörülnek. Amiben az igazgatónak természetesen igaza van, hiszen attól nem konszenzus születik, hanem érdekképviselet. Mindenesetre az igazgató hosszan fejtegette, miképpen tartanak egyensúlyt a kiadók és a kereskedők között, miképpen próbálják érvényre juttatni a kiadói érdekeket. Majd a sajtótájékoztató vége felé, újságírói kérdésre a szervezet vezetése elismerte, hogy a kiadók számára döntő jelentőségű kérdésben, az árrés emelésének ügyében tehetetlenek. Az Egyesülésnek ugyanis „nincs jogosítványa” felszólalni a kereskedői árrés emelése ellen, noha tisztában vannak vele, hogy a magyar kereskedők, olykor a nyugat-európai mértéket is meghaladó árréseket használnak. Mint ahogyan azzal is tisztában vannak, hogy a magyar könyvpiaci koncentráció is számos kérdést vet fel. De, hogy ezekre miféle válaszok adhatók, az nem merült fel.

Javaslatcsomag egy nagy kérdőjellel
Persze a sajtótájékoztatónak nem is ez volt a legfontosabb témája, hanem az a hat pontból álló javaslatcsomag, amit a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése összeállított, hogy kiutat találjon a könyvpiacon kialakult problémák labirintusából. És mivel az Egyesülés nem akar az „állam emlőin lógni”, meg esetleg büszke is arra, hogy a könyvesek képesek helytállni a piacon, ezért a hat pontból öt arról szól, hogy az állam mekkora összegekkel támogassa a könyvszakmát.  
A szövetség elsősorban kötött árrendszer bevezetését javasolja, és ehhez egy részletesen kidolgozott törvényjavaslatot adott át a kormányzatnak. Kötött árrendszer egyébként Európa számos országában él, s a magyar javaslat a német szabályozást tekinti mintának. A törvény elsősorban az újdonságok védelmét szolgálná, hiszen az elképzelés szerint a kiadók határoznák meg a könyv fogyasztói árát, amely egy évig, engedély nélkül nem lenne megváltoztatható. A javaslat nem csupán a kis és közepes méretű kiadókat, hanem a kis és közepes méretű könyvesboltokat is védi, hiszen megakadályozza, hogy a hipermarketek, nagy tőkeerővel működő kereskedések a sikerkönyveket áron alul adják.
Kocsis András Sándor hozzátette: a javaslatot már két éve benyújtották, ám a kormányzat szereplői „nem tartották időszerűnek" a koncepciót.
Az Egyesülés javasolja továbbá a Márai-program folytatását és bővítését, nevezetesen azt, hogy a program – amelynek lényege szerint a nemzeti kultúrkincs fontos műveiből a könyvtárak választhatnak, a számlát pedig az állam állja – keretösszegét emeljék fel négyszázmillió forintra.
A szervezet javasolja továbbá, hogy az olvasás éve mintájára a 2015/16-os év legyen a kortárs magyar irodalom éve. Ehhez a Nemzeti Kulturális Alap ötvenmillió forintos támogatásra lenne szükség.
Negyedik pontja az volna az Egyesülés javaslatcsomagjának, hogy a pedagógusok vásárolt könyveik árát, évente százezer forint értékben leírhassák adóbevallásukban. A szervezet továbbá kiterjesztené a Széchenyi Pihenőkártya használatát a könyvvásárlásra is.
Végezetül a szövetség azt szeretné, ha az – Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott – könyvszakmai hitelprogram eddigi ötven százalékos kamattámogatása hetvenöt százalékra emelkedne, és ha a hitelplafon is hetvenöt millió forintra növekedne.
Hogy mindezt el tudja-e érni egy olyan szervezet, amely saját bevallása szerint is „sértődékeny”, és amely – sajtótájékoztatójának tanulsága szerint – nem tartja magát felelősnek a könyvpiacon kialakult helyzetért, illetve, amely nem igazán talál közös hangot a kormányzattal, és így – mint az a rövid történeti összefoglalóból is kiderült – tökéletesen alkalmatlan a könyvszakmai érdekek képviseletére, nos, az némiképp kétségesnek tűnik.

Ami sajnos, mert amúgy jók a javaslatok.