Platón nagysikerű utópiája óta újra és újra felbukkan az az elképzelés, hogy a filozófusok lesznek azok, akik megoldják a  társadalom problémáit, de, ha meg nem is oldják, legalább a megoldás módjáról, esetleg menetrendjéről kellő tájékoztatást adnak. A filozófusok ugyanis széles látókörüknek köszönhetően teljes válaszokat tudnak kínálni, képesek sokoldalúan mérlegelni, és mindezek nyomán, vélhetően képesek jó döntéseket hozni. Vagy legalábbis képesek lennének, ha valaha is döntési pozícióba kerülnének.
Hasonlókat képzelünk olyankor az írókról is. Afféle váteszeknek, főfilozófusoknak gondoljuk őket, s így hajlamosak vagyunk azt hinni, megoldanak minden kérdést, esetleg megmondanak minden választ.

Filozófusok rémuralma
Most azon ne tűnődjünk el, hogy a politikai, közéleti kérdésekre olyan flott és helytálló feleleteket adó írók és filozófusok túlnyomó többsége ugyan miért nem kerül soha olyan pozícióba, hogy társadalomjobbító álmait megvalósíthassa, ugyan miért nem, teszi meg az általa kigondolt helyes út felé a legelső lépést sem. Azon se morfondírozzunk, hogy a valóságban azok a hatalmasok, akik magukat nagy gondolkodóként igyekeztek bemutatni, sőt még azok is, akik egyben-másban valóban nagy gondolkodónak mutatkoztak, hatalomhoz jutva – Kálvintól Leninig – igazi, véres rémuralmat valósítottak meg.
Inkább azt nézzük meg, hogyan mutat a gyakorlatban, amikor egy zseniális filozófus politikai útmutatást kínál. Közvetlen tapasztalatunk lehet erről, hiszen a minap az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott előadást korunk legnagyobb filozófusa, Jürgen Habermas. A világhírű társadalomtudós a Goethe Intézet és az Európai Bizottság magyarországi képviseletének meghívására érkezett Budapestre, s az Európa, Magyarország és egy nemzetek feletti demokrácia projektje című előadására több mint ezren voltak kíváncsiak.
A filozófus egyetemi értekezése azonban nem egészen azt adta, amit várt volna tőle a művelt olvasó. Az előadás akadozó szellemi színvonalára, logikai bukfencvetéseire még talán ráfoghatjuk, hogy a filozófus nem tudhatta, milyen közönség előtt kell beszélnie, ezért nem használhatta a köteteiből ismert habermasi nyelvezetet, és így a kifejtés sem lehetett olyan sodró lendületű, mint amott. De azzal már nehéz megbirkózni, amikor kiderül, hogy a „nemzetek feletti demokrácia projektje” nem egy filozófiai-szociológiai elmélet jövőbe kacsintó mosolya, hanem egy meglehetősen lapos és igen-igen fiktív politikai vízió, amely alig-alig különbözik az európai politikai elit által felvázolt propaganda-programoktól.

Kommunikatív cselekvés
Sokkal többet vártam Habermastól. Azt vártam, hogy a kommunikatív cselekvés elméletének megalkotója arról fog beszélni, hogy a kommunikáció révén hogyan léphetünk közelebb egy barátságosabb, szebb, jobban működő világhoz. Azt vártam, hogy a társadalomtudós, aki valamikor régen rámutatott arra, hogy a tömegkultúra nem kultúra, hanem üzleti vállalkozás, most arról fog beszélni, hogy a gazdasági érdekek által uralt tömegkommunikáció mellett miképpen hozható létre valamiféle alternatív nyilvánosság, és ezen keresztül az alternatív európai közösség. Azt vártam, hogy a kommunikatív cselekvés új teréről, az internetről, a blogszféráról, a közösségi médiumokról kapok olyan elemzést, ami abban segít, hogy a virtuális közösségek valódi emberi kapcsolatokká váljanak.
Szóval azt vártam, hogy Habermas olyasmiről beszél majd, amihez ért, aminek elismert tudósa, amiben maradandót alkotott, amivel kapcsolatban szociológia, filozófiai tekintélye mérvadó előzmény.
De az „Európa, Magyarország és egy nemzetek feletti demokrácia projektje” éppen akkora csalódás volt, mint Kant Örök békéje. Méltatlanul kisszerű teljesítmény egy nagy gondolkodótól.

Helyzetelemzés és más semmi
Habermas Budapesten – meg azt megelőzőleg Párizsban, Leuvenben és az amerikai Princetonban – arról értekezett, hogyan mentené meg az Európai Uniót. Nem akarok kötekedni – dacára annak, hogy Habermas igen furcsa módon bonyolódott bele magyar aktuálpolitikai témákba – ezért el kell ismernem, hogy a filozófus elképzelései sok tekintetben támaszkodnak korábbi, szakmai, szociológiai, filozófiai, egyszóval tudományos eredményeire. Mindaz helytállónak tűnt, ami gondolataiból helyzetelnemzésként is felfogható: Ellentmondás van a globalizált világ és az államiság töredezettsége között. Az államok rákényszerülnek arra, hogy olyan összefüggésrendszerekben lavírozzanak, amelyek nincsenek tekintettel a határokra. Nő a befolyásos nemzetközi szervezetek száma, és egyre kiforrottabbak azok a rendszerek, amelyek a nemzetállamon túlmutató módon gyakorolnak hatalmat. E szervezetek fölött csekély demokratikus kontroll gyakorolható, pontosabban még mindig az állam az egyetlen közösség, amely demokratikus akarat alapján cselekedhet. Hálószerű összefonódások, kölcsönös függési viszonyok mozgatják a globalizált világot és ezekkel szemben – politikusoknak és a polgároknak –nincs más támaszuk, mint a hagyományos nemzetállam. Nem meglepő tehát, ha az európaiak tartanak az európai politikai uniótól, például az elmúlt évek válságpolitikája jogos félelmeket ébreszthetett.
Nos, mindebben akár igaza is lehet az előadónak, bár ahhoz hogy mindezt tudjuk, nem kell Habermasnak lennünk.
Amit azonban a helyzetelemzés után felvázolt a tudós, ahhoz még kevésbé kell Habermasnak lenni. Jövőképének lényege nagyjából így foglalható össze: közös politikai nyilvánosság, közös politikai kulturális háttér és kölcsönös bizalom alapján létrejöhet egy egységes Európa.
A közös európai nyilvánosság megteremtéséhez elég, ha a tagállamok kölcsönösen tudósítanak azokról a vitákról, amelyek más országokban a minden polgárt érintő kérdésekről folynak. A közös politikai kultúrához elegendő a liberális és demokratikus alapjogok egyöntetű elismerése és védelme. A kölcsönös bizalom pedig… Nos, az hiányzik. 

Hernyó és pillangó
Mégsem volt hiábavaló a világhírű tudós budapesti előadása. Egyfelől Habermas értekezése saját élményt kínált ahhoz az amerikai kutatáshoz, amely a szakértői előrejelzések pontatlanságát mutatta ki. Elég alapos felmérés igazolta ugyanis néhány évvel ezelőtt, hogy a közgazdász a gazdasági folyamatokról, a politológus a politikai trendekről, a szociológus a társadalmi változásokról semmivel sem ad jobb előrejelzést, mint bárki más. A szakmai tudás a múlt és a jelen értelmezésére vonatkozik, de nem vonatkozik a jövőre, azaz a társadalomtudományoknak semmiféle tudományos apparátusuk nincs, amivel megjósolhatnánk, mi fog történni. Egyetlen társadalomtudós sem látja jobban, pontosabban a jövőt, mint ön, vagy én. Vagy Jürgen Habermas.
Éppen ezért a filozófusok által javasolt programok – Platón államától, Habermas Európájáig – semmivel sem hitelesebbek, mint a politikusok, írók, költők, takácsok, szénégetők, vagy éppen könnyűbúvárok által megalkotott programok. Vagy helyesebb talán úgy fogalmazni: egy jövőkép hitelessége semmiféle összefüggésben nincs alkotójának szakmai mivoltával. Még helyesebb talán egy másik világhírű filozófus, Karl Popper gondolatát idézni: amíg nem láttunk ilyen folyamatot, addig semmiféle módszerrel nem tudjuk előrejelezni azt, hogy a hernyóból pillangó lesz. Márpedig a társadalom története éppen ilyen változásokat hordoz.
Végezetül meglehet, rossz nyomon járunk, amikor Habermas előadásának értelmét, tartalmát, velejét kutatjuk. Ha ugyanis Habermas tudja, hogy a nyilvános kommunikációt a tőke uralja, ha tudja azt, hogy a kommunikáció sokszor csupán üzlet – márpedig tudnia kell, hiszen erre a tényre ő mutatott rá először –, akkor az is elképzelhető, hogy ennek a tudásnak megfelelően jár el. Akkor elképzelhető, hogy a Princetontól Budapestig érő előadássorozat sem más, mint üzlet, egy értékesítési projekt, Habermas kiadójának vállalkozása arra, hogy egy kicsit felpörgesse szerzőjének nevét, remélve, hogy a világhírű tudós elmélete a nemzetek feletti demokráciáról eladásokban és növekvő forgalmi adatokban ölt testet előbb-utóbb…