Kolumbia nagyon messze van. Annyira messze, hogy szinte semmit nem tudnánk róla, beleveszne Latin-Amerika furcsa távoliságába, észre sem vennénk létét az utazási prospektusok ajánlatai között, s minduntalan összetévesztenénk Peruval, Bolíviával, meg a többi dél-amerikai államocskával, ha nem születik meg nyolcvanhét esztendővel ezelőtt Gabriel García Márquez.

Persze tudom én, hogy ez így nem egészen igaz, hiszen a latin-amerikai irodalmi csodának, nem ő az egyetlen képviselője, még csak talán nem is a legnagyobb alakja… Az azonban tagadhatatlan, hogy amikor jó fél évszázaddal ezelőtt, első könyvei megjelentek, szinte egyik napról a másikra megváltozott minden. Kolumbia ide került a szomszédba, és sorban érkeztek az újabb és újabb szomszédok: Peru, Mexikó, Argentína, Chile… Borges, Cortázar, Vargas Llosa, Neruda és a többiek révén a latin irodalom világirodalom lett.  Főképpen persze García Márquez révén.
Így aztán ma már szinte mindent tudunk erről a távoli és titokzatos világról. Tudjuk, hogy a pátriárka végül eladta a tengert, hogy a meggyilkolt Prudencio Aguilarna éjjelente visszajárt kísérteni, hogy Florentino Ariza tántoríthatatlansága elvezetett a beteljesüléshez, hogy miért kellett megkéselni Santiagót, hogy miféle szolgáltatásokat kínált kuncsaftjainak Rosa Cabarcas…
És valami mást is tudunk: valamit, amit nehéz elmondani. Hiszen éppen azért kell regényt olvasni, azért kell García Márquez könyveit kézbe venni, mert az efféle tudás csak így megragadható… García Márquezről ugyanis én azt feltételezem, hogy igazából nem halt meg. Csak felemelkedett az égbe, mint fehér lepedői közül Remedios Moscote…