Milyen szép metszéspontja egy alkotói pályának, amikor abban több művészeti ág találkozik, összpontosul. Bartis Attila nemcsak író, drámaíró, hanem fotós is, kifejező szándéka regényekben, drámákban és fotográfiákban is megnyilvánul. Ezt már csak úgy lehetett fokozni, hogy az alkotó fotóiról ír könyvet. Nos, ez meg is történt, a kötet címe is utal a záridő adta szigorú keretekre: Az eltűnt idő nyoma.

Kép forrása

Rendkívül szerencsés találkozás az, ami Bartis Attilában megvalósult, hiszen egyszerre több álomszerű megoldás is adja magát, amikor egy író beszél a fotografálásról, vagy amikor egy fotós képekkel illusztrál egy történetet, hiszen maga a kép is egy sztori. Az eltűnt idő nyoma Bartis naplójegyzeteinek, kisebb szövegeinek összefűzött, hol merengő, hol ténymegállapító, hol költőiségbe átforduló, de valahol mégis objektív írói összesítés az időről. Az alkotó régi gordiuszi csomója az idő, az a dimenzió, melyről az emberiség létezése óta filozofálnak s vallanak a legnagyobbak és legkisebbek. A Bartis Attila változat kifejezetten szívderítő, mégpedig azért, mert az olvasó számára rendkívüli lehetőség egy filozofáló fotográfus szemén, elméjén keresztül észlelni, elemezni a világra nyitott fényképezőgépet, az objektívet. Bartis megfigyeli a teret, melyet fotóz, s megállapítja, hogy vannak olyan terek, melyeket kifejezetten szeret, de szenved attól, hogy az idővel, illetve a fotókon rögzített idővel nem tud mit kezdeni. Ezért újra és újra nekifut kötetében, hogy kiderítse mi is az idő, mit rögzít fotómasinájával az időből, amikor megnyomja az exponáló gombot. Mi történik ilyenkor?  
Az 1968-ban született alkotó pályafutása induló szakaszában leginkább írással foglalkozott, újságíró volt majd később regényeket írt. Első műve, A séta 1995-ben jelent meg, később novellákat, drámát, majd további regényeket írt, melyek némelyikét színpadra vitték, illetve megfilmesítették. Fotográfusként a 90-es évek második felében volt főként aktív, akkor több rangos helyen Frankfurtban és Budapesten is kiállított.