Gyurkovics Tibor Kis kutya, nagy kutya című meseregénye óta odavagyok a kutyusos történetekért. Hát igen, nekem Lassie szentimentális, s néhol már-már giccses sztorija helyett mindig ezek a karcosabb kutyasztorit tetszettek, de filmben sem a 101 kiskutya, vagy a Beethoven a menő nálam, hanem akkor már inkább a Kántor-sorozat. Kovács-Marnik József Foxiregény című könyve is inkább ebbe a fajtába tartozik, életszerű, és a kutyasors minden örömét-nyűgét együtt mutatja be.

Kép forrása

De hogy ne legyen takargatnivaló, igen, így van: a Foxiregény is egy rendkívül érzelmes, sok szenvedést és keserves harcokat bemutató, szívszorító regény. Ezt csak azért gondoltam már az elején leírni, hogy ne legyenek kétségeink, ez a szerző is jelképnek használja a főhős kutyust. A küzdelmes földi lét szimbólumának, avagy az életben maradni akarás emblémájának teszi meg a főszereplő négylábút. A kiadó pedig ezt megerősítendő máris szabadkozik ajánlójában, miszerint: „Aki elveszíti otthonát, hontalannak érzi magát. Beszűkül körülötte a világ, meghalnak a színek, nem találja istenét, s rádöbben: élni annyi, mint naponta százszor meghalni. S mindegy, hogy két vagy négy lábon jár, egyetlen társa a kilátástalanság.” 
Főhős foxink tehát brutálisan magára marad a túlélés témájában, mégsem adja fel. Nem tévedünk sokat, ha mi emberek is így, ilyen kutyául érezzük magunkat, így könnyen azonosulunk eme foxifélével. Magunkra maradva, reménytelenségben, a gyötrődés mélységéből kiáltunk az ég felé szabadulásért, jobb sorsért. A Foxiregény főszereplője ugyan nem fohászkodik, mégsem lesz elveszett és veszett eb, meg-megtalálja helyét, örömét, ennivalóját, kisgazdáját, ólacskáját, vagyis helyét a világban, hogy aztán egy-egy fordulat után ismét a szent ösztönökre bízza sorsát. Küzdelmein keresztül ráismerhetünk a szűkös világra, embernyi magunkra, bolhagondjainkra, az örök vadászmezők velős csontokkal teli vágyott víziójára.