A Ryan Soeder, Kohei Matsuno szerzőpáros Szeretem a kávét című könyve egy drognepper alaposságával okít a fekete leves okozta örömökhöz való biztos megérkezés furfangjaira. A kötet szerzői persze alapvetően élvezeti cikknek és nem drognak veszik a kávét, miközben valahol nagyon is tisztában vannak annak tudatmódosító és függőséget okozó hatásával.

Kép forrása

Jópár éve használt, ismert kifejezés a barista, avagy bariszta, avagy kávépincér. Nos, a most ajánlott kötet két szerzője ezeknek a baristáknak a bőrébe bújik, hogy végigkalauzolja a kávésztrádán a vélhetően kávérajongó olvasót. Nem igazán koffeintörténeti kiadványról van szó, hanem inkább amolyan gyakorlati útmutató a kávéfélék klasszikus és legújabb félék-fajták világában. 
E sorok szerzője még akkor volt barista, amikor nem tudta, hogy barista, mert úgy tudta, hogy csak simán pultos az esztergomi Prímás Pince étteremben, akkor (1991-ben) a város legnagyobb pultjának főhőseként. És ebbéli ténykedésemben nagy örömmel szívtam magamba a presszókávé, a hosszúkávé és kapucsínó, alapvetően ezen hármas tagozódásból kiinduló, szerteágazó és végtelenül izgalmas világát. Azt már akkor megállapíthattam, hogy akár Kovács Lajos buszsofőr vagy Anna von Habsburg a vendégem, (mert hát bizony az volt) a kávénak forrónak, zamatosnak, a kért vállfajhoz mérten erősnek és gusztusos kinézetűnek kell lennie. 
A Szeretem a kávét is erre koncentrál: a már említett baristák szemszögéből nézve árulkodik a kávékészítés alapvető technikáiról, a tartalmon túli díszítés és felszolgálás trükkjeiről. Az már a könyv első lapjai után látszik, hogy itt szenvedélyről van szó, mégpedig nemcsak a koffein adta addikcióról, hanem egy olyan kultúráról, melynek régi századokba visszanyúló gyökerei vannak. A Szeretem a kávét abban is nagy segítséget ad, hogy miként hozzuk megfelelő arányba a különféle kávéitalok belbecsét azok külsőségeivel, miszerint melyik és hogyan ne menjen a másik rovására.