Pár hete úgy gondoltam, hogy ha túlélem Purisaca Golenya Ágnes alanyi kutató, történész Táltosok barlangja című nem-tom-mijét, akkor nekem könyv témában már semmi sem árthat. Mi tagadás, igazam lett. Mostani ajánlandóm pedig Galántai Zoltán Marscsatornák… című antológiaszerű kötete úgy „csúszott le a gallér mögé”, mint az a bizonyos zabolátlan maligánfokkal megáldott, illatos-büdös házipálesz. A kiadvány – ahogy mondják – nem ígér sokat, de azt maradéktalanul teljesíti.

Van ugye az a végtelenül közhelyes áltudományos kifejezésigény, hogy „biztos nem vagyunk egyedül, mi emberek, az univerzumban”. Nem tudom, ki dobódik fel még az ilyen jellegű indításoktól, de Galántai Zoltán jövőkutató, illetve tudomány- és technikatörténész 1996-ban még úgy gondolta, hogy megkockáztatja. A Wikipédia pedig egyenesen tudományos közlésnek titulálja a könyvben található összeollózásokat, melyek kétségkívül izgalmasak lehettek volna, mondjuk úgy a hetvenes években az Interpress Magazinban, de Nemere István meg Egely György (,hogy most aztán tényleg Purisaca Golenya Ágnest ne írjak még) után már jócskán karcsú. Ugyanis Nemere és Egely már a rendszerváltás előtt megalkották a sejtetés, avagy a kétes eredetű tények gusztusos és színvonalas félirodalmi tálalásának magyar művészetét, már ami az ufokat, az elsüllyedt Atlantisz, a párhuzamos valóságok, a féreglyukak keltette dimenzióugrások és hasonló őrületek világának irodalmát illeti. Galántai ugyan aprólékosan végigjárja a „nem vagyunk egyedül a végtelen univerzumban” állítás bizonyítását célzó legendák, anekdoták lajstromát, de ezek csokrába alig válogatott bele relatíve új, azaz a huszadik század első felénél idősebb adalékokat, részleteket. Pszeudo érveit a tudománytörténelem alap-enciklopédiáiból vágta össze, olyan réges-régi, több száz éves eredetű históriákból, melyek avíttas kora sem az eredeti állítás megerősítésére, sem annak cáfolatára nem alkalmasak. Ezzel persze pont azt tette, mint a már említett Nemere István, vagy Egely György, vagy bármelyik placebo „tényvadász”, de pontosan az idő tényező vette el Galántai könyvének sosem volt zamatát, patináját. Azzal együtt a kötetet érdemes beszerezni, mostanra már antikvár kiadvány lett, így árban nem vetekszik a műfajbéli újdonságokkal, tehát lekörözi azokat, csak hát a tartalom, az a fránya, fonnyadt tartalom. Csak az ne lenne.