Egy évvel halála után egy különleges posztumusz kötettel idézte meg a hálás utókor Nagy László költőt. Az 1979-es kiadású könyvben – mely az Adok nektek aranyvesszőt címet viseli – a költő prózai írásai és különleges fotógaléria található. A kötet szerkesztői így összegeztek a kiadványról: „…érvelés, magyarázat a költészetről, a művészetről: a magáéról és a másokéról… (…) …értelmezés az életéről, az életről, a maga alkotói és fordítói műhelyéről.”

Nagy László manapság érdemtelenül és érthetetlenül keveset idézett, emlegetett, értékelt, amúgy Kossuth-díjas költőnk. És bár ő sem úszta meg a hírhedt, magyarországi irodalmi szétkülönülés szekértáborra szakadásának „népies – urbánus” jelzőkkel ellátott platformháborújában való részvételt, de egy helyen Végh Antal úgy fogalmazott róla: „Ha valaki népi író-költő volt valaha is ebben az országban, hát Nagy László az volt. De én soha urbánusabb, entellektüelebb lélekkel nem találkoztam, mint ő.”
Az Adok nektek aranyvesszőt nem egészen abból a szövétnekből merítődött, melyből az ötvenes évek elejétől kialakult új lírai arculata, profilja, melyben a pusztuló humanizmust és az értékek elvesztését dalolta meg, hanem egy könnyedebb és mégis aprólékosabb áttekintést ad az általa megélt világról és költészetről. Nagy László versei nem könnyű művek, így prózai írásai sem azok, ahogy élete utolsó három évéről beszámoló naplója sem az. Ezek a most ajánlott, hol kevésbé, hol erősebben elvont írások, Nagy László korábban egyes orgánumokban publikált munkái, illetve munkássága egészét megtoldó hátramaradt kézirataiban lelt egységes gondolatai.
Akár József Attila, Pilinszky János, Weöres Sándor vagy más költő ritka prózai munkáinál, úgy itt is áthatja az olvasást egyfajta különös izgalom, ahogy a szerző, levetve a líra szkafanderét, szinte mezítelenül lép elénk, az univerzum magányosságban csillogó, fekete végtelenében lebegve, hogy prózája csillagporával hintse be tudatunk galaxisát.
Természetesen nem lehet nem felismerni a korszak, a hatvanas években már puhuló diktatúra által fel-felengedett miliőjében, a filozofikusabb eszmefuttatásokat, absztraktabb megfogalmazásokat és téren-időn túlmutató prófétai megállapításokat tartalmazó „szent” üzeneteket Nagy László ezen írásaiban, illetve a vele készült interjúkban, melyekből ugyancsak többet találunk a kötetben. Az egyikből így szól ki a ma olvasóinak, arra a kérdésre válaszolva, hogy mit üzen a huszonegyedik századiaknak: „Ha emberi arcuk lesz, akkor csókolom őket.”