Ha csak annyit mondok, hogy Védett férfiak, Madrapur, Malevil, Állati elmék, akkor bizonyára sok olvasó vágja rá egyből, hogy igen, Robert Merle. A francia író a huszadik század legnagyobb gall klasszikusává vált, olthatatlan mesélőkedve a legmagasabb szinten párosult fantáziájával és a tudományok iránti hűséggel. A Nekünk nem kell föl a Nap egy olyan regénye, melyet már jó negyven éve megírt, de a hazai kiadás csak most törlesztett a megjelenéssel.

A regény Merle igazi, jól ismert vénájából merít, azaz az összezártság feszültségéből fakadó helyzetek egymásra építkezéséből. A történet a hidegháború utolsó éveiben zajlik egy tengeralattjárón. A szerző ebben a művében nemcsak a hadigépezet által szállított nukleáris rakétákkal kapcsolatos felelősséggel foglalkozik, de a tengerek mélyén a kényszerű egymásrautaltság emberi, pszichikai következményeivel és a katonaság új kihívásaival is. A történetet ezúttal is egyes szám első személyben meséli el, a tengeralattjáró orvosától. Tőle tudjuk meg, hogy mennyire fontos döntéseket kell hoznia egy atomrakétákat hordozó tengeralattjáró kapitányának, hogy a hadsereg hierarchiájából adódó előnyöket, hátrányokat miként használják ki az alattomos rosszakarók, hogy miként lehet kibírni és túlélni a legnagyobb nemzetközi kalamajka közepette, és hogy miként eshet egy férfi szerelembe a tenger mélyén az egyetlen jelenlévő nőbe, aki ráadásul kegyetlenül vonzó.
Robert Merle, a 2004-ben elhunyt francia író számos színdarabja mellett huszonhét regényt írt, az elsőt, a Két nap az élet címűt, 1949-ben. Merle több művét megfilmesítették, így például a Mesterségem a halál, A sziget, az Állati elmék, az Üvegfal mögött és a most ajánlott, Nekünk nem kell föl a Nap címűt is. Élete utolsó szakaszában gigantikus történelmi regényciklus megalkotásába fogott, az 1977-ben megkezdett sorozat első része a Francia história lett, majd ezt követte a többi, hazája reneszánsz történelmi korszakát bemutató regényfolyama, mely a korábbi alkotásaihoz hasonlóan, világszerte népszerűvé vált.