Amikor 1950-ben Ray Bradbury megalkotta a Marsbéli krónikák című sci-fi novellafüzérét, egy végeláthatatlan marslakós korszak indult el a tudományos-fantasztikus irodalomban, szinte ezer variációját is kimerítve a „vörös bolygó” lakóival való kapcsolatfelvételnek, küzdelmeknek. Ugyanakkor úgy tűnik a flamand Dimitri Verhulstnak jutott először eszébe, hogy egy olyan regényt kellene írni, amely a marslakók szemszögéből mutatja be a Földet.

Az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón pont egy ilyen történet, Verhulst, a kortárs flamand próza Vonnegutja, immár harmadik regényével borzolja a magyar olvasókat. Az abszurd és talán túlzottan is naturális leírásokat tartalmazó regényben az emberiség egyfajta történetét meséli el a szerző, a materialista változatot felhasználva, az emberré válástól az atombomba ledobásáig, tehát a 20. század közepéig.

Dimitri Verhulst nemcsak a történelemtudományt parodizálja új kötetében, de magát az anatómiát is inkább arra használja, hogy az embert egy rút, undorító és mindenestül halálra szánt lényként ábrázolja. Persze sokan nem értik, hogy mi végre ez a túlzó kritikai szürrealizmus: Verhulst egy marslakó szemszögén keresztül illeti végletes kritikával az ember földi pályafutásának szégyenletes állomásait, pusztítását és évezredekre visszanyúló haldoklását. Az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón így persze költői is, ahogy Kafka legtöbb regénye is az, amikor az emberi lélek poklot termő parazsán izzasztja meg főhőseit.

Tény, hogy ha túl komolyan vesszük a flamand sztárírót, akkor az is elképzelhető, hogy emigrálni akarunk, mégpedig vissza, a Marsra.
Mars!