Versmondók versekről

MEGJELENT: 2019. április 11., csütörtök | SZERZŐ: Vörös Viktória

Gyerekvers-író, színjátszó-versmondó, színkörvezető vallja meg pár sorban, mit jelent számára a költészet, a vers. Nyulász Péter, Ibby-díjas író az alfa generáció gyerekeit szeretné megszólítani legújabb könyvével. Az Esztergomi Diákszínkör tagjai pedig versműsorral és versbuszozással ünneplik április 11-én József Attila születésnapját, a magyar költészet napját, ami 1964 óta legnagyobb versünnepünk. 

Kép forrása

Nyulász Péter író
 Számomra a vers nem más, mint játék a hangok ritmusával, a szavak értelmével, a gondolatok tartalmával. Az pedig mindegy is, hogy a szerző éppen mire helyezi a hangsúlyt. Csak a ritmus? Csak a hangsorok dallama? Csak a gondolat? Egyre megy, ha kettőt választ vagy ha egyszerre mindháromra figyel az alkotó, csak az a fontos, hogy tartsa szem előtt: semmi nincs, amit a játéknál komolyabban kellene venni! Legyen az mélyenszántó mondandó, vagy gyermekszoba örömfakasztó dajkarigmusa, esetleg felnőtteket kacagtató szójáték, ha az alkotó ezt komolyan vette, akkor a vers megtalálja befogadóját. És amikor megtalálja a befogadóját, akkor a vers életre kel. Gondolkodtat, kacagtat, örömmel tölti el a másik embert a gondolatok dallama, a hangok ritmusa, a szavak értelme. Amikor ez a csoda megtörténik, amikor a vers összeköti alkotóját és befogadóját, érthetővé lesz: a vers összetartó erő, lelki kohézió a múlt, a jelen és a jövő emberei között. 
A baba bab című kötetem megjelenése után koraszülött babák anyukái adták tudtomra, hogy mennyire szíven találta őket ez a vers… 
A baba bab
Kicsi, kicsi tarkabab.
Kicsi, kicsi kicsírázik,
kicsi, kicsi baba bab.
Tarka-barka tarkabab.
Nagyra, nagyra, nagyra nő.
Babszemeket érlelő,
tarka-barka mama bab.


Kép forrása

Bujdos Rozi színjátszó
Kányádi Sándor költészete már egészen kiskoromtól kezdve nagyon közel állt hozzám. A közelmúltban különösen a szerző Fától fáig című versét szerettem mondani, mert ebben a műben valahogy közelinek érzem magamhoz a költőt, hiszen egy gyermekkori félelmét meséli el benne. A versben a lírai én kisfiúként a lovait keresi éjszaka az erdőben. Az fogott meg benne, ahogyan a félelmet ábrázolja: finoman és titokzatosan, pontosan úgy, amilyen maga az érzés: számomra nagyon sokat jelent újra átélni és szembenézni ezekkel a gondolatokkal. A versmondásban szerintem nagyon szép, hogy egy-egy ilyen csodálatos vers által ki tudjuk fejezni az érzelmek és az érzések e különös sajátosságait. 
,,Sírni kéne énekelni
éjnek lenni 
nem is lenni 
csak ne kéne beljebb menni" (
Kányádi Sándor: Fától fáig)

Kép forrása


Müller Mátyás színjátszó
A vers az, amit olvasni kell  ̶  faragom át a jól ismert idézetet, hiszen ha nem olvassuk, mondani sem tudjuk (se jól, se rosszul). Olvasgassuk-ízlelgessük hát, nem egyszer, de tucatszor, figyelmesen, ráérősen (nem hajt a tanár) hagyva, hogy a vers beszippantson magába, különös univerzumába.
Eddig rendben is vagyunk, semmi újat nem mondtam.
Mégis mit olvassunk?
Pár éve felkértek, mondjak verset egy zenei esten. A szerkesztett műsorban ki is utaltak számomra négy remekbeszabott irományt. Már a címek sem kecsegtettek sok jóval, azért nekiveselkedtem. Rettenetes fércművek bájologtak a lapokon, csengő-bongó rímek (rémek) hangsúlyozták  ̶  mint fényreklám az éjszakai Szaharában  ̶  didaktikus semmitmondásukat; erőltetett dallamosságuk minden kétséget és kezdeti jó szándékot eloszlatott. Egy arcizmom sem rándult a próba során, no de utána „Rémült részeg gyanánt, ki duplán lát, futottam haza és zártam el szobámnak ajtaját…”
Hoppá, ide Babits kell! A biztos pont, az örök favorit. Eszembe ötlött, vajon mi különbözteti meg az önjelölt rímfaragót a poeta doctustól? A tehetség. Az arányérzék és műveltség istenadta találkozása a közvetítő eszközként használt nyelv iránti alázattal. Babits Mihály képes nagy életkérdésekből kristálytiszta kivonatot képezni, s ettől az éltető betűfolyamtól csak nemesedik a lélek.
Választottam is négy verset tőle, és most már bevallhatom, borzongatóan jólesett őket elmondani.
Nem mindegy, mit olvasunk, nem mindig költészet az, amiben rímek vannak. De ez itt alant kétségkívül az: 
„Mikor az alkony szelleme a délutánra száll 
titkosan mint távol zene: 
a hegyi szeretők szeme 
a tájon szertejár, 
minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.” (
Babits Mihály: Hegyi szeretők idillje) 

Kép forrása


Mészáros Patty színjátszó
Miért jó verset mondani?  Karafiáth Orsolya költeménye kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy a verset elolvasni bárki tudja, de akkor érzem igazán magaménak, ha én mondhatom el. Így van ez A Vágy Érintése Ruhagyár legfrissebb kollekciója című művénél is, mely a ,,Mélységes mélyen tisztelt hölgyeim!" felszólítással indít. A vers fiatalos és bohókás, nincsenek benne nehezen értelmezhető költői képek vagy kifejezések. A ruhákhoz és a divathoz való kötődésem miatt is igazán közel érzem magamhoz.
A versmondás megadhatja az öt perc hírnevet bárkinek, aki szívvel-lélekkel csinálja. Verset azért jó mondani  ̶  és legfőképp olyan verset, amit szeretünk is  ̶ , mert ilyenkor megmutathatjuk egy kicsit önmagunkat, a verset és nem utolsó sorban önmagunkat a versben.
„Mélységes mélyen tisztelt hölgyeim!
Hamvas leánykák, vénkisasszonyok!
Figyeljék cégünk új ajánlatát,
mely évek óta mit se változott!
Nincs más – hallgasson most a szív szavára:
divatjamúlt, kopott sosem marad.
Amit lehet, azt most magára öltjük,
és elsimítjuk mind a ráncokat.”(
Karafiáth Orsolya: A Vágy Érintése Ruhagyár legfrissebb kollekciója)

Kép forrása


Sipos Leila színjátszó
̶  Többé nem ír   ̶  kezdi Simon Márton a Gyász című versét, és ezzel engem már meg is győz. Egy emberi kapcsolat lezárását olyan egyszerűséggel írja le, mintha az könnyebb lenne még a köznyelvben használatos matematikai párhuzamoknál is. Persze tudjuk, hiába mondjuk ki, ez egyszerűen nem így működik. 
Aztán ott az a róka, ami csak úgy megjelenik, lerágja valakinek az ajkait, hogy aztán ne mondhasson mást, csak azt: „hó”. Ettől egy kicsit megijedek. Ezt ugye majd mások is érteni fogják? Meg az a munkás, aki  ̶  túl életszerűen  ̶  áll minden nap a gyártósor mellett, és hűtőmágneseket nyom. Nem tud olvasni, és attól félek, így végezzük, hogy a zubbonyunkon az szerepel majd „Emlékezet”, nem is a nevünk. 
Ahogy versmondóként mindezt kimondom, és várom az emberek arcán megjelenő érzelmeket, ezt szeretem a legjobban. Elmondom, hogy minden rendben, aztán később lerombolom azzal, hogy valójában csak a szomjúság felé evickélünk, bármerre indulunk. Elérni, hogy azt gondolják, amit én, azt érezzék, amit én a versben. Megdöbbenteni. Ezek a versek állnak hozzám a legközelebb, amelyekben lehetőségem van átadni valamit, és szerintem ez a lényeg. 
„Körülbelül 7000 kilométerre innen egy ismeretlen férfi
egy hidraulikus prés mellett állva készít poliuretán műgyantából
„CROATIA” feliratú, tengerparti városokat formázó hűtőműgneseket.
Holnap ugyanezt a mintát fogja 12000 darabban kinyomni
„LISBOA” felirattal. Harminchárom éves. Egyik feliratot sem
tudja kiolvasni, csak sejti, hogy ezek nyaralóhelyek lehetnek. 
Nem fogja őket soha látni. A zubbonyára ezt írták: „Emlékezet.” (
Simon Márton: Gyász)

Kép forrása


Meszes Klaudia színjátszó 
A vers egy sok-sok éven átívelő harmonikus szerelmi történetet foglal magába, ami a jelenből indul ki, a villamoson való utazástól, majd a múltba ugrik egy visszaemlékezés által, és a végén, keretet adva a költeménynek, a jelenbe visszatérve zárul le. Versmondáskor szinte olyan, mintha a része lennék a költőnő életének: számomra is ismerős szituációkat ír le, és a gondolatok gördülékeny folyamata teljesen beleránt az élménybe. Ezt a verset mondani flow-t jelent számomra, amikor a tér és az idő megszűnik létezni, csak a vers marad, én és a gondolataim. Ilyenkor látom magam előtt Budapest utcáit, a villamost és a hidat, és látom lelki szemeim előtt a férfit, akihez a vers szól. 
„… a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott 
és a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett -
döbbenten álltam. 
Köd mindenütt: a szorongás maga 
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka; 
éreztem, hogy most ez az életem…” (
Szabó T. Anna: A mai nap)

Kép forrása


Dudok Dávid színjátszó
Mai magyar költők verseit mondani közönség előtt mindig különleges élmény, kiváltképp akkor, amikor olyan szerencsében lehet részem, hogy a mű szerzője jelen van versének elhangzásakor. Ilyen élmény ért 2016-ban, amikor Budapesten a József Attila Vers-dal Fesztiválon Kukorelly Endre két szerzeményét mondhattam el a költő jelenlétében. Az élő, a mai embernek szóló, aktuális témákat érintő, néha hétköznapi élményekből építkező versek sokunkhoz közel állnak, nem egyszer saját életünk egy-egy mozzanatára emlékeztetnek. Amikor lehetőségem nyílik arra, hogy ezeket az érzéseket, gondolatokat, képeket közvetítsem másoknak, mindig olyan érzésem támad, hogy közös nyelvet beszélünk „mi hárman”: a szerző, a hallgató és a versmondó. Kortárs költő versét értelmezni és mondani számomra mindig igen nagy kihívást jelent, egy kicsit olyan érzés, mintha a szerző vigyázó tekintete kísérne végig az első olvasástól egészen a versmondásig.
 „Reggel elég hamar felébredek,
vagyis gyorsan, de ezt se nagyon értem.
Nem értem, hogy miért.” (
Kukorelly Endre: Minden nélkül)

Kép forrása

Vörös Viktória színkörvezető
A versmondás iskolája nem ismer tantervet vagy szűkre szabott utakat. A verset választó fiatal versmondó és felkészítő tanára a ráhangolódás folyamatán keresztül eljut addig, hogy a vers hangsúlyai helyükre kerülnek, képei életre kelnek, lüktetése és zenéje egyéni hangot kap. Nincs kötelező vers, de van, hogy nem érti a diákom, mi keresnivalója van egy vers világában: miért pont Balassi vagy éppen Babits, amit mondanom kell? Akkor kivisszük a verset a szabadba, például leülünk vele az esztergomi Duna-partra vagy a Babits Emlékház teraszára. Ott a táj felidézi a gondolatot, és elindul a vers árama legbelülről:
"...a látás testvérüteme olyan egyszerre fest. 
Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd, 
a városok szük útait, 
ahol mindenki csak kicsit 
lát és mindenki mást! 
Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!" (
Babits Mihály: Hegyi szeretők idillje)




Megosztás