Halvány lila gőzünk sincs

MEGJELENT: 2018. január 2. | SZERZŐ: Bálint Botond

A karácsony előtti ámokfutás miatt, na meg titokvédelmi okokból, az ember általában nem olvassa el azokat a könyveket, amelyeket a gyermekének vásárol. Némelyiket utána sem. Boldog az az ember, aki csak olyan könyveket vásárol a magzatainak, amelynek elolvasása az ő okulására is szolgál. Sok tudományos, főleg fizikával és matematikával foglalkozó könyvről írtam már ismertetőt, ajánlót, de általában (habár nem mindig) kerültem azokat, amelyek játékosan, illetve humorosan közelítették meg a témát, mert nagy részük sem a humor, sem a tudomány szempontjából nem állja meg igazán a helyét. Daniel Whiteson és Jorge Cham We Have No Idea című könyve (Európa Kiadó) örvendetes kivétel, ugyanis nemcsak laza mint a rigalánc (motoros poén a nyolcvanas évekből), hanem jól teszi fel a kérdéseket és tényleg megvilágítja a problémákat. Valamint beledörgöli az olvasó neurokortexébe az univerzum arányait, ami önmagában óriási teljesítmény, mert csak a vájtfülűek képesek arra általában, hogy felfogják, a világmindenség tényleg nagyon-nagyon méretes. 

Kép forrása

A képletek örömteli hiánya
A magyar cím egyúttal példa arra, hogy nyelvünk mennyire érzékletes, mert a Halvány lila gőzünk sincs jobban kifejezi a könyv alapfelvetését, mint az eredeti cím, az hogy We Have No Idea. Ennek okán lett a könyv alapszíne is az úgynevezett hupilila egy árnyalata. Ami sajnos bántja a szemet, ezért javaslom, hogy fogyasztás előtt csomagoljuk be a könyvet. Első pillantásra ugyanis inkább egy olyan lányregényre hasonlít a borító, amivel a kamaszfiúkat szokták egy életre leszoktatni az érzelmeik normális kifejezéséről.
De jók az ábrák, rajzok, piktogrammok, diagrammok. Karikatúrák. Valamint a vicces beszólások. Kiszólások.
De ugorjunk a lényegre, illetve majdnem oda! A tankönyvírás alapvető problémája, hogy szinte lehetetlen belőni, a közoktatás szerencsétlen áldozatai milyen alapvető fogalmakkal vannak, illetve nincsenek tisztában. Most először találkozom olyan ismeretterjesztő könyvvel, amely a köznapi tudás és a tudományos fogalomalkotás közötti résbe úgy lő be, hogy viszonylag kevés alapvető kérdést nem válaszol meg. Ez egy tankönyv, én bizonyosan szívesen tanítanék belőle középiskolásokat, különösen egy olyan korban, amikor a technikai civilizáció totalitásában egyre kevesebben értenek az azt megalapozó tudományokhoz és a fizikai és matematikai alapismeretek már nem részei az alapműveltségnek. Az alapműveltséget különben már kilőttük az űrbe, illetve belelőttük a Facebook nevű fekete lyukba. De ha jól kereső, hiányszakmában hasító mérnököt akarunk csinálni a gyerekből, akkor ezzel a könyvvel megragadhatjuk az elszállni látszó esélyt. A képletek ugyanis örömtelien hiányoznak belőle, az azokkal való előállást meghagyjuk szegény fizikatanároknak, akik ezért kapják a fizetésüket.

Kép forrása

Lényegtelen részletek
Nem csak bölcsészek, hanem sokszor elvileg természettudományos diplomával rendelkező emberek között is sok olyat lehet találni, aki abban a hitben él, hogy érti és jól tudja. Elbizonytalanodtam e mondat alanyával kapcsolatban, ugyanis az a tér lett volna, ami olyan nagyképűen hangzik. Mi a tér? Mi az anyag? Mi az idő? Filozófiai értelemben sem tudjuk, de fizikai értelemben a kérdés még izgalmasabb (ha egyáltalán lehet bármi izgatóbb egy filozófiai kérdésnél), hiszen mindegyiket használjuk, bennük vagyunk, a részeink és a részei vagyunk. Meg ilyesmik.
Könyvünk a köznapi kérdésből kivezet és tudományos kérdést csinál belőle. Nem hiába mondják, hogy a kérdezés az igazi művészet, mert hülye, megválaszolhatatlan kérdést mindenki fel tud tenni (amire a válasz az, hogy 42). De olyan kérdést, amire nincs válasz, de a (sikertelen) megválaszolás procedúrája szórakoztató és tanulságos, illetve mindenféle ketyeréket lehet a segítségével építeni, az már igazi tudomány és olyat csak az okosok tudnak.
A tér esetében az a sikeres kulcsmondat, hogy a tér nem tartalmazza a világmindenséget, hanem része annak, maga is fizikai objektum. Sosem szabad a valóság korlátait összekevernünk a nyelv korlátaival. Mint ahogy ezt a következő mondat szemlélteti: A tér nem lehet a puszta háromdimenziós semmi, hiszen például görbülni is tud. Az olvasó ne felejtse el megérteni, hogy hiába tágul a tér nagyban, kicsiben bizonyos kölcsönhatások megakadályozzák, hogy colstokunk is megnőjön, vagyis a részecskéi közötti távolság és a részecskék mérete nem változik. Kár.

Kép forrása

Tudományfilozófia és szociológia
Sajnálatos módon ez a filozófiai sportág tulajdonképpen kihalóban van. Ugyanis a tudomány, a gondolkodás, a logika és egyéb borzadványok által felrajzolt tudományos módszer(tan) egyre terhesebb a kompetencia alapú tanulás (tanítás, oktatás) híveinek. Furcsa, hogy a társadalmi progresszió lázad a magasabb szintű megértés ellen, mert az oda vezető út macerás (sokat, nagyon sokat kell olvasni, vagyis ahogy egy kedves és egyébként normális orvos ismerősöm szokta volt mondani: Sok a betű!) és a végén az ember mindig csak újabb kérdésekre és nem kényelmes válaszokra bukkan. A fizika csendes ellenállásának jele, hogy a könyvben számos anti-antirasszista és a politikai korrektséget kifigurázó poén is elfér. Miszerint bizonyos színesnek nevezett részecskék elnevezése esetleg sérthet színes bőrű egyéneket. Néha már a Big Bang Theory-ban érezzük magunkat. Viszont a (szőke) nők (is) nagyon hiányoznak. A nő ebben az esetben antieufemizmus a jó csaj kifejezésre. Remélem, az előző néhány mondat minden idiótát alaposan megsért. Az idióta ebben az esetben antieufemizmus az érzékenyre. Azt is csak remélni tudom, a szerzők még nincsenek átnevelőtáborban, habár meglehetősen nagy biztonságot nyújt számukra az a körülmény, hogy a genderesek, antirasszisták, feministák nem olvasnak természettudományos könyveket és humorérzékük sincs. Habár a sötét anyagra még rácuppanhatnak, mert arról annyit beszélnek manapság. Apropó! A setét anyag és energia mibenlétét, illetve mibenlétét illető teljes ismerethiányunkat frappánsan magyarázza el a könyv.
A kozmológia alaptételeinek változását jelzi, hogy nem is olyan régen még a robbanós verzió elmagyarázása a tágulás örömteli felismerésével kezdődött és annak gyorsuló voltával zárult. Ez az első könyv, amelyben attól a méréstől rugaszkodunk el, mely szerint az univerzum tágulása nem lassul (mint várnánk), hanem gyorsul. És nincs safespace. Sehol. És a midikloriánok nem léteznek. Mert az az erő lenne az ötödik „erő”. És azt a Higgs-bozon nem engedi.

Kép forrása


És az ominózus 13. fejezet
Rengeteg fizikával és matematikával kapcsolatos ismeretterjesztő könyvet olvasok, aminek következtében ugyanazt a dolgot már sok százféleképpen magyarázták el nekem, viszont így legalább mindig felismerem a jó és az ortodox megközelítésből kivezető megfogalmazásokat. A fizikusok és a fizika tudományával kapcsolatos ismeretterjesztő könyvek írói ugyanúgy nem tudják általában, hogy mit nem fog érteni az olvasó, mint ahogy a tankönyvírók sem.
Vegyük például a következőt (76-os rajtszámú jegyzet): „Ha egy tömeg nélküli részecske a maximális sebességnél lassabban is tudna mozogni, akkor egy tömeggel bíró objektum lehetne olyan gyors, hogy befogja. Mit jelentene ez? Egy tömeg nélküli részecske tiszta mozgási energia (nincs tömeg /például a foton/). Ha viszont befoghatnánk, akkor hozzánk képest nem mozogna, azaz se mozgás, se tömeg, se semmi. Ennyi. Bármilyen meglepő is, a fény szempontjából annak van több értelme, ha mindig a (közegben megengedett) maximális sebességgel mozog.”
Ebből egyébként következik, hogy miként működik a fénykard, de csak azért, mert egy semmit nem tartalmazó univerzális állításból végül is minden levezethető. Ha jól emlékszem a logika tanulmányaimra. A baj csak az, hogy sosem tudom felidézni, hogy erre pont jól emlékszem vagy nem. Csak ezt az utolsó emléket tudom felidézni.
Sokszor elmulasztják azt a szánkba rágni, hogy a fénysebesség állandósága mérési eredmény. Minden egyéb mozgástól független. A fény a mi sebességünktől függetlenül mindig ugyanannyival megy hozzánk képest. Itt szoktunk elakadni a relativitás elmélet megértésével egyébként. Pedig még el sem kezdődött. 
Szóval azért maradt egy kis hiányérzetem, például nem tudtam meg most sem, hogy működik a fénykard. (Valószínűleg a 13.-ban volt ez az info, ám a 13.-at kispórolták a nyilván babonás fizikusok.) (Tényleg.) De a fénysebességgel kapcsolatos fennforgások megérik a fáradtságot.
Szóval vegyünk tudományos könyvet gyermekeinknek, mert valakinek csak el kell tartania majd bennünket.




Megosztás