Kutya, macska, gazda, gazdalány

MEGJELENT: 2015. március 10. | SZERZŐ: Müllner Nándor

Bárki, akivel csak mostanában beszélek, írói hajlandóságáról tudok és gyerekszeretetet sugároz magából, az a „Mi a helyzet?” költői kérdésemre azt válaszolja, hogy éppen egy gyerekkönyvön dolgozik. Kivétel nélkül. Mindenki.

Lélekformáló és időt álló

Vajon miért lehet ez? Talán azért, mert egy ilyen jellegű könyvben nem feltétlenül kell megváltani a világot? Használni lehet a jól megszokott kliséket, és ezért senki nem kövez meg minket? A rajzok pedig olvasható könyvvé varázsolják a hiányos vagy buta történetet, az ecsetkezeléssel pedig minden valószínűség szerint nem az írónak kell foglalkoznia.
De, akár hisszük, akár nem, a mesekönyvek még felnőtt korban is szerves részei az (egykori) gyermek életének. Nincs szándékomban  kutatásokkal példálózni, inkább  saját tapasztalatomat írnám le: ha nekem a ravasz, rókaképemre tesz valaki megjegyzést, akkor így, két évtized múltán is a Csilicsali Csalavári Csalavér idézettel (Móra Ferenc) való visszavágást érzem csak helyénvalónak. Szóval, kedves kezdő írók, higgyék el, lehet ezen a területen is lélekformálót és időt állót alkotni! És látszik is, hogy kinek a tollát irányítja ez a gondolat…

Újdonsült és leendő gazdiknak

Igen, az én véleményem szerint a két Arnold lány (Szilvia és Viktória) A nevem Bugi című könyve is ilyen körülmények között született. De ami legalább ennyire fontos, valami olyan témáról írnak, amit szeretnek, a leírt események egy részét pedig minden bizonnyal maguk is átélték.
A könyv egy családról (kutya, macska, gazda, gazdalány) és annak átalakulásáról szól, a narrátor pedig a kis közösség legújabb tagja: Bugi, a keverék kutya. Ő pedig gondolkodás nélkül elmesél mindent, ami csak eddig történt vele, körülbelül ugyanolyan lelkesedéssel, ahogyan egy kiskutya szokta körülugrálni az embert - és annak ellenére, hogy én „cicás” vagyok, nagy élvezettel olvastam. Plusz pont az írónőknek!
És habár ezen egyszerű oknál fogva én nem nevelek kutyát, el tudom képzelni, hogy a leírtak hasznosak lehetnek egy újsütetű gazdának. Vajon miért jelölik ki területüket az állatok, miért utálják a pórázt, vonzza őket a labda, és miért minősül bizalommal való visszaélésnek a kutyaruha használata? Ha csak ennyivel foglalkozna a könyv, már akkor érdemes lenne az olvasásra. Ám ezen felül vicces, szórakoztató, és még tanulhatunk is belőle. Újdonsült és leendő gazdiknak mindenképpen ajánlom (és azon szülők figyelmébe, akiknek feltett szándékuk felelősségre tanítani gyermekeiket)!

Egy saját kiskutyáját

Ez volt a nagy ötlet, ami önmaga pénzt érdemel, most jöjjön egy kis munka is! Ahogy belelapozunk a könyvbe, láthatjuk, hogy bizony nem az egész oldalas képeket támogatja pár sor szöveg, hanem pont fordítva. Van egy történetünk, ami ráadásul átadandó üzenetet is tartalmaz. Nesze neked Geronimo Stilton! Egyáltalán nem nehéz kitalálni az első oldalak olvasása után, hogy a család bővülni fog.
És itt kell azon szülők figyelmébe ajánlanom a könyvet, akik kölyökkutya helyett – kérdés nélkül – egy kistestvért hoznak haza. Jajj az egykéknek! Hogyhogy most már ő kapja a legnagyobb figyelmet? Talán nincs is már szükség ránk, idősebbekre? A világ közepe most már hogy lehet, hogy két helyen van? Én úgy vélem, ezek igencsak kardinális kérdések lesznek a legidősebb gyermek életében, és talán az is meg fog fordulni fejében, hogy elszökik… mint ahogy Buginak a gondolatai is efelé a megoldás felé kalandoztak. Hülyeség. És mivel egy kutyáról és nem gyermekről van szó, mindenféle lelki sérülés kockázatától mentesen le is lehet ezt írni. Köntörfalazás nélkül.
Adjuk hát ezt a könyvet a labilis lelkiállapotú, újsütetű nagytestvérek kezébe is – nagyon könnyen bele fogja magát élni, és megkapja a válaszokat, amelyeket mi csak hetek egyre rosszabb beszélgetéseivel tudnánk a fejébe verni! A könyv végére mindent meg fog érteni, vagy ha nem, a fő problémája az lesz, hogyan erőszakoljon ki a szüleiből egy saját kiskutyáját. Mert még nem tudja, hogy az öcsikét milyen jól lehet idomítani…

 



Címkefelhő
Megosztás