Sablonos, de szórakoztató

MEGJELENT: 2020. február 11., kedd | SZERZŐ: Müller Nándor

Szerencsére nem tartozom azok közé, akiket fel tud kavarni, ha egy főszereplőt eléget egy sárkány, vagy ha egy nem várt fordulat miatt egy számomra utálatos személy ül fel egy nagyon is kényelmetlen trónra. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy Westeros hiánya sem hagyott valami nagy űrt mindennapjaimban… De ha ez így van, akkor vajon van-e értelme belemerülnöm a Vaják különös, lengyel mitológia ihlette világába, amit mindenki a „következő Trónok harcaként” emleget?

Kép forrása

Állandó jelzők
A válasz pedig az előbb feltett költői kérdésre a „miért is ne?” lesz. Gondolom, az alkotók és mindenki, aki bedőlt a PR-osok hájpjának egy kicsit többet várna tőlem, de az igazat megvallva, ennyi lelkesedés bőven elegendő ennek az egyébként meglepően kellemes sorozatnak. Hiszen manapság már minden közepesen sikeres könyvön alapuló sorozat-, filmadaptációra kötelező módon rá kell sütni az „új Trónok harca” jelzőt. Ha valamit nem ajánlanak 16 éven aluliak számára, akkor pedig az ott mutatott öldöklést „fordulatos történetszövésnek” kell bélyegezni, a millió, megjegyezhetetlen nevű karakter felsorakoztatása pedig egyenlő lett „egy monumentális új világ megalkotásával”. Az pedig, hogy mindenki találgatja egy fantasy nézése közben, hogy „vajon mikor bukkan fel az első sárkány, törpe, vérfarkas?” nem gyenge írói teljesítménynek, hanem az olvasói óhajokat tiszteletben tartó fordulatnak kell tekinteni. Igen, a Vaják minden, az előbb említett kritériumnak megfelel, ám könnyed, komolytalan hangvétele miatt ezt nem igazán neki tudom felróni, sokkal inkább George R. R. Martinnak, aki a saját maga képére torzította el egy egész generáció ízlését…

Kép forrása

Harminc éve kezdődött
Mielőtt a tárgyra, azaz a sorozatra térnénk, be kell vallanom, hogy én már 2019 előtt is találkoztam a Vaják történetével. És nem, nem a számítógépes játékra gondolok (elsősorban), hanem magára a magyar nyelven, nyolc kötetben megjelent sorozatra. Ami – hadd legyek újra őszinte! – elég minimális nyomot hagyott bennem még azokban az általános iskolás években is, amikor az ember még csak a faék egyszerűségű, vágyakkal, akciókkal teli könyveket tudja igazán élvezni. És félreértés ne essék! A kis puha borítós Vaják-kötetek mindkettőben dúskáltak. A baj az volt, hogy az első kötet után még tizenéves fejjel is meg tudtam állapítani az írói receptet: a főszereplő betér egy városba, ahol a helyi rasszistákkal teli kocsmában valaki ellopja a kardját (vagy valamelyik másik forrón szeretett személyes tárgyát), ezt aztán éppen idejében szerzi vissza, ahhoz, hogy némely felvilágosult nemes felbérelhesse egy szörnyeteg lemészárlására. Dolga végeztével pedig megpihenhet egy gyönyörű hölgy karjaiban, és levonhatja a megfelelően mély következtetéseket az emberi természet gyarlóságáról. Mintha csak Leslie L. Lawrence egyik kalandja elevenedne meg a fantasy színpadán! De vajon ez baj? 
Maradjunk annyiban, hogy néha az ember csak a megszokott szórakozásra vágyik egy kétségbeejtően rosszul sikerült nap után…

Kép forrása

Laza vagy erőltetett?
Lehet szeretni, megvetni a nyugati filmkultúrát, az azonban – szerintem – egyértelmű, hogy az utóbbi évtizedekben sikerült nagyon komoly szakmává előlépnie a film- és sorozatgyártásnak, aminek megvannak a maga tanítható, jól bevált fogásai. Így talán nem is az kellene, hogy legyen a Vaják értékmérője, hogy az egyes epizódokban fenn tudta-e tartani a nézőiben a feszültséget vagy érzelmet tudott-e kiváltani belőlük, hanem hogy sikerül-e egy utánozhatatlan hangulatot, a könyvhöz hasonló komolytalan, mégis szerethető légkört teremtenie? Erre pedig nyugodt szívvel rá tudok bólintani. Sikerült! A Vaják nézése – a maga gyerekes hibái, kis költségvetése mellett is – felhőtlen szórakozást biztosít nézőinek. Humorral, feszültséggel, romantikával fűszerezett komolytalanságot, amely elszakít a dolgos hétköznapoktól, és amiről már akkor megfeledkezhetünk, amint kikapcsoljuk a tévét. 

Kép forrása

Csak ennyi lenne?
Persze, a Vaják sem mentes korunk nagy betegségeitől. A forgatókönyvírók próbáltak több történetszállal is dolgozni, manipulálni az időt, és az évad végére egy nagy feszültséggócot generálni, ahol a főszereplők találkozhatnak, és néhány fontos kérdés is megválaszolásra kerülhet. Próbáltak „igazi” sorozatot gyártani, ez azonban nem sikerült nekik, hiszen egy héttel a sorozat befejezése után, még ha nagyon meg is erőltetem az agyam, akkor sem igazán jut eszembe egyetlen szereplő neve sem Yenneferen és Geralton kívül. Ahogy arra sem tudok visszaemlékezni, hogy mi is volt a fő konfliktusa az első nyolc résznek, és hogy milyen megválaszolatlan kérdések miatt kellene tűkön ülnöm a következő évad leforgatásáig. 

Kép forrása

Mégis beszélünk róla!
Nem csak én, mások is. Persze, nem azokért a dolgokért, ami egy rendezőnek, forgatókönyvírónak dicsőségére válna. Inkább, hogy egy nagyfiús vita keretében eldöntsük, vajon a púpos Yennefer a smink alatt jó nő-e, vagy hogy Henry Cavill lehetne-e valahogy még jobb fej, amikor gyermeki lelkesedéssel mesél egy interjúban arról, hogy ő maga jelentkezett a Vaják szerepére, és hogy régi vágya teljesült azzal, hogy ő elevenítheti meg a szörnyvadászt. Már láttuk-e, kipróbáltuk-e Cavill youtube-on terjedő „Vaják edzéstervét”, vagy hogy milyen mágiával lehetne végre kitörölni a „Toss a coin to your Witcher” kezdetű dalt a fülünkből?!
Ezek a nem várt apróságok teszik bájossá és szerethetővé a sorozatot. És fog az ember rá félmosollyal az ajkán visszagondolni egészen addig, míg le nem forgatják a következő évadot. Ami talán még ennél is több lesz!
Megosztás