Napszállta, az eltévedt történet

MEGJELENT: 2018. október 2. | SZERZŐ: Rácz András

No, a közelmúltban megnéztem Nemes Jeles László új filmjét, a Napszálltát. Mégpedig úgy, hogy a vetítés után – amelyet a Francia Intézetben tartottak – lehetőség volt beszélgetni az alkotókkal, Nemes Lászlóval, a rendezővel és Clara Royer-vel, a forgatókönyv egyik, talán legfontosabb írójával. 
Akit csak a lényeg érdekel, annak ide írom röviden: A napszállta nagyon rossz film. Legjobb esetben is egy zseni kanyargós életművének egyik zsákutcája. Megjegyzem, ő maga mondta azt, hogy úgy nézzük a filmet, mint egy labirintust. 

Kép forrása


Miért lett öngyilkos Európa?
És akkor most kicsit bővebben, mégpedig a filmhez illő módon, a szokásostól eltérő megközelítéssel lépve a témához. Kezdjük azzal, amit maga az alkotó mondott a filmről! Szerinte ez a mozi a századvég nagyszerű világának állít emléket, azt az érthetetlen, megfejthetetlen, máig talányként ránk nehezedő titkot igyekszik megmutatni, hogy miképpen vált ez a virágzó Közép-Európa háborús katasztrófává, miképpen lett a tudomány, a kultúra, a művészet nagyszerűségét elérő, az élet teljességét sokaknak fölkínáló Monarchia tragikus bukás, miért lett öngyilkos Európa… 
És, ha Nemes Jeles ezt akarta bemutatni ezzel a filmmel, hát mi nézők nyugodjunk bele: a rendezői szándékból semmi nem tükröződik a filmvásznon. 
Ez a film nem a napszálltáról szól. 

Kép forrása

A hangsúly a titokra került
Azt is mondta a rendező, hogy az igazi hangsúly a titokra került. Az a tény, hogy nem értjük a világot, nyomatékkal jelenik meg a filmben, mégpedig azzal az újszerű megoldással, hogy több szálon futó és valóban igen-igen rejtélyes cselekmény végül nem kap feloldást, a szálak, okok, indítékok homályban maradnak, a néző csak sejtheti, mi miért történik, de bizonyosságot nem szerezhet. 
Megjegyzem, a világ érthetetlenségéről hívebben beszél, mondjuk, Dali és Buñuel közös munkája, az Andalúziai kutya, s az még egy rossz, félbe-harmadába hagyott krimi kellemetlen utóízét sem hagyja lelkünkben. Szürrealista film. A Napszállta meg nem az. 

Kép forrása

Mi a baj a férfiakkal? 

Érdekességként ide idézem, hogy a forgatókönyvíró szerint a filmben valamilyen módon helyet kapott az a budapesti irodalmi, művészeti hagyomány, amit ő főleg Krúdyt olvasva fedezett föl, s amely a férfi identitás, férfi szerep, férfi önkép (vagy mi) válságával, felbomlásával (vagy mijével) áll összefüggésben. 
A dolog nem csak azért vicces, mert Magyarországon – s különösen a századelő Magyarországán – nem felismerhető jelenségről beszélt Clara Royer, hanem azért is, mert a filmben sem jelenik meg semmi a férfi szerep változásaiból. Van egy nagyon karakteres, derék polgáremberünk, egy bűnözővé lett – de végül is nem kulcsszereplő – úri fiúnk, néhány esendő, hétköznapi emberünk, és pár hatalommámorba révedt szadistánk. Hogy ezek közül ki képviseli a férfi-identitás megbomlását, azt nehéz azonosítani. 

Kép forrása

Ismét egy megszállott
És végül a lényeg: a film központi alakja ismét egy megszállott. A Budapestre érkező Leiter Írisz emberfeletti küzdelmet vív azért, hogy megfejtse az őt körülvevő rejtélyeket. A több szálon futó cselekmény összekötő eleme Írisz mániákus elszántsága, amivel a titkok nyomára akar bukkanni. A fanatikus igazságkereső olyasminek is megpróbál utána járni, amihez nyilvánvalóan semmi köze, vagy amihez csak azáltal lesz köze, hogy nyomozóként lép föl. 
A főszereplő valószerűtlen elvakultsága a filmet hamissá és unalmassá teszi. A mozi így egy erőltetett mese, amelyben nem hiteles emberi motívumok vezetik a történetet, hanem a rendező és a forgatókönyvírók történetté erőltetett dramaturgiai szándéka. 
Ebben a tekintetben a film szinte replikája a Saul fiának, ahol szintén egy megszállott lélek ember-idegen, hihetetlen küzdelme áll a középpontban. 
Erről meg Nemes Jeles László azt mondta, hogy ha nincs az embernek stílusa, minek csinál filmet. 
Hát, lehet… 




Megosztás