Talán nem én vagyok az egyetlen, aki retteg a kedvese szüleivel való első találkozástól. Vagy az összestől. Mindenesetre e természetes (?) paranoiámra olyan kiválóan sikerült rájátszania a Get out (Tűnj el!) című filmnek, hogy most már abszolút indokoltnak érzem távolságtartásomat. 

Azok a sztereotípiák
Chris és Rose szerelmesek. Nagyon. De szerencsére in medias res kezdünk, ezért megússzuk a montázst, amely kapcsolatuk mély és idilli voltát hangsúlyozta volna. Kimarad életünkből a szépia színben tündöklő, kacagva vattacukrot evő állatkerti séták bemutatása is. Ehelyett egy laza ágyjelenettel és a feszélyezett Chrissel nyitunk és megtudjuk: a következő hétvégét a lány családjánál fogják tölteni. Na meg azt is, hogy a fiú fekete és fotózással foglalkozik, míg Rose déli arisztokrata gyökerekkel rendelkezik. Hősünk le akar szokni éppen a dohányzásról, a lánynak pedig van egy féltő bátyja, és valami nagycsaládi eseményre térnek haza az ősi kúriába. Minden adva van tehát egy sekélyes, nézhető vígjátékhoz. Vagy egy hátborzongatóan élethű horrorhoz…

Le a kalappal
A film stresszel minket. És meg kell adni, nagyon is jól csinálja! Nem ijesztget, ó nem… Nem alacsonyítja le magát ilyesmivel. A párkapcsolati idill első pár perce után észrevétlenül átvezeti nézőit a felszült paranoia világába. Mivel mindenki élt már át hasonló, feszélyezett családlátogatást, ezért abszolút ismerős és átélhető lesz számunkra az az ismeretlen szituáció, amelybe Chris csöppen. Egyből feléled hát bennünk a szimpátia a fekete fiú iránt, és együtt tanakodunk vele: vajon csak mi látjuk furcsának az idilli család és fehér arisztokrata közösség egyes beszólásait, avagy itt tényleg mindenki őrült? És mert mi, nézők mindig egy kicsit többet tudunk a szereplőknél – ahogy a sejtelmes, horrorisztikus zenei aláfestésnek köszönhetően kissé nagyobb stressznek is vagyunk kitéve,– ezért már az első fél óra után legszívesebben ráordítottam volna a filmvászonra: Tűnj el onnan, te szerencsétlen!

Nincs kiút
Persze egy idő után már Chrisnek is leesik, hogy itt valami tényleg nincsen rendben. Elég sokáig tartott, de hát, gondolom még a rózsaszín köd időszakában sikerült lecsábítani vidékre a fiút… De vajon kivel oszthatja meg a kétségeit? Kiben bízhat? A nyíltan rasszista délvidéki rendőrökben? A család fekete szolgálóiban, akik ha lehetséges, még félelmetesebben viselkednek, mint Rose szülei? Esetleg a fekete haverjában, aki már három hónappal ezelőtt óva intette attól, hogy egy fehér lánnyal kezdjen ki? Chris persze, végül a „d” opciót választja: megosztja gyanúját szerelmével. Hogy a család barátai fogdossák, furcsa kérdéseket tesznek fel, a feketék pedig mosolyogva sírják el magukat, miközben arról beszélnek, mennyire hálásak Rose családjának, hogy őket szolgálhatják. Ja, és elmondja, hogy az anya hipnotizálta őt, amikor megpróbált kisurranni egy stresszoldó cigarettára.

Aztán minden elfajul
A szerelmesek megpróbálnak elmenekülni, de persze addigra már késő… az éj leszáll, a zene még hátborzongatóbb lesz, és mindenki összegyűlik a félhomályos nappaliba egy végső leszámolásra. Chrisnek esélye sincs. Művészként csak nem szállhat szembe egy csapatnyi öregedő fehéremberrel! Így, könnyes, tiltakozó barátnője szeme láttára megkötözik, és a jól felszerelt családi tömlöcbe/picébe vetik. És a kérdés még mindig az, hogy „miért”? A családnak tényleg ilyen fontos, hogy jó kiállású fekete rabszolgái legyenek? És ha már itt tartunk, nem lett volna elég, ha tetemes vagyonukból megfizetik szolgálataikat? Minek kell itt szórakozni a hipnózissal és a csapdába ejtéssel? Lehetséges lenne, hogy a család számára pont ez a macska-egér játék, a sötétbőrű fiatalok kínzása a fontos ebben az ügyben? Megnyugtatok mindenkit: többről van szó!

Lehetetlen nem létezik
Nem vagyok egy nagy horror rajongó. Valahogy megalázónak érzem, hogy a legtöbb film teljesen átlátszóan és primitíven próbál ijesztgetni. (Na, jó, azt is, hogy általában a takaró alól vagyok kénytelen „nézni” ezeket a borzalmakat, ha a haverok rákényszerítenek.) Az mindenesetre bizonyos, hogy – várakozásaimmal ellentétben – a Tűnj el! intelligensen és cselesen kergetett bele az önvizsgálatba és a félelembe. Ráadásul, amikor már azt hittem, hogy kiismertem a film logikáját… akkor is sikerült újabb és újabb csavarokkal megörvendeztetnie. Tetejébe a „nagy leszámolás” idején sem veszített semmi a fentebb már méltatott természetességéből. Chris végig úgy viselkedett, ahogy bármely másik ember tette volna. Végig vele tudtunk maradni. Átérezhettük a dühét és a felszabaduló indulatait. Majd ahogy az adrenalin elillant, és eljött a megkönnyebbülés… akkor még arra is rájöttem, hogy mennyire abszurdan reális is volt mindaz, aminek tanúja voltam. A film végül még meg is nevettetett! És jó érzéssel távoztam a moziból.