Ha eljő az Oscar-idény, akkor hónapokig kénytelenek vagyunk elviselni a könnyfakasztó igaz történetek és az események nélküli művészfilmek áradatát. Ezeket újabban – hogy ne fogyjon ki a díjnyerő-szufla a célegyenesben – jó adag politikai korrektséggel is fel szoktak turbózni az alkotók. Az eredmény: idejét sem tudom, hogy mikor nyert utoljára olyan alkotás a legjobb film kategóriában, amelyet élvezettel tudtam volna végignézni. Így, lelkiismeretfurdalás nélkül hagytam magam mögött a Holdfény plakátját, és ültem be a Régi város (Manchester by the sea) vetítésére.

Szórakozás?!
Meg kellett volna néznem a trailert. Vagy olvasnom kellett volna a leírást, esetleg a kritikákat az online újságokban (és nem csak a nyugtázni a címbe szőtt információt, miszerint „az idei év legjobb filmjéről van szó, amely Casey Afflecket a legnagyobbak közé emelte”). Ha így tettem volna, akkor nem megyek el mozizni csak azért, hogy az addigi vidám és boldog napomra rányomja a bélyegét a szenvedés művészien bemutatott krónikája.

Mentor és tanítványa
Casey Affleck, pontosabban az általa játszott karakter, egy szerencsétlen romhalmaz, aki egyetlen arckifejezést felöltve éli mindennapjait. És nem, nem azért, mert kártyával keresi a kenyerét, hanem hogy meggyőzzön minket, nézőket, hogy karakterének valami sötét rejtély van a múltjában. De ez  – még mielőtt felkeltené az érdeklődésünket – teljesen mellékessé válik, mert főszereplőnket utoléri a váratlan hír: sikeres bátyja meghalt és ráhagyta a hajója és a háza mellett egy szem fiát is. A gyermeket, aki a példaképtől tanulva szintén jégbefagyott ábrázattal játssza el a falu bikáját, a menő csávót, a megtört kisgyereket és a gyászoló felnőttet. Most, őszintén: mi jó sülhet ki ebből az egészből?

Nem érdekelt
A film, ha lehet, az első tíz perc után még vontatottabb és érdektelenebb lett, mint eddig volt. Bepillantást nyertünk azokba a kínos pillanatokba, amikor is minden anyuka rányomult a fiatalabb Affleckre, aki az egész világ fájdalmát és bűneit arcán hordozva pattintotta le őket gondolkodás nélkül. Mindemellett megismerhetjük a mai fiatalok életét, ami a hűtlenségen és pizzázáson kívül nem sok mindenről szól. A fő karakterek – finomat szólva – nem keltették fel a szimpátiámat, így a film konfliktusa is abszolút hidegen hagyott. Nem bírtam azon izgulni, hogy most sikerül-e az elkövetkezendő egy évben (az unokaöcs nagykorúságáig) valahogy egy fedél alatt élnie a két romhalmaznak, és a szeretet erejével megtölteni a másik lelkében tátongó űrt.

Én, az ördög ügyvédje
Igen, most megpróbálok valami értelmet belemagyarázni ebbe a filmbe, annak ellenére, hogy az a vetítés két órája alatt csak egyre távolabb taszított színészeitől és a témától, amit megpróbált feldolgozni. Mondjuk, ki az, aki ép ésszel át akarja adni magát egy családtag elvesztése fölötti gyászról szóló filmnek? Az izgalmaknak, hogy sikerül-e megalkudni a temetkezési vállalkozóval, vagy, hogy a helyi pap/lelkész jó beszédet fog-e mondani a temetésen? Aki átélt már ilyen dolgokat, az pont élete ezen időszakára nem akar emlékezni, aki pedig még veszteségek nélkül éli mindennapjait… az örüljön, hogy eddig megúszta! Mondatnám, hogy sikerült bemutatni a filmnek az ürességet, amit a gyászolók éreznek…, de ez sem igaz! Ugyanis a halál értelmetlensége miatt érzett kétségbeesés nem egyenlő az unalommal – amibe viszont sikerrel belekergette nézőit a film. Igen, az ember kiüresedik ilyenkor, szinte megszűnik az idő a gyász során, de belül mégis történik valami! Ha sok pszichológia humbugban nem is hiszek, de ebben speciel igaza van a lélekbúvároknak: létezik öt fázis, amin minden gyászoló vagy haldokló keresztül megy. Viszont ezek közül semmit nem mutatott be a film – így fullasztva a borzasztó, de az emberi élethez kétségtelenül hozzá tartozó (így pedig fontos) témát az érdektelenségbe.

Ezért díjat?
Sem a nagybáty, sem az unokaöcs jelleme nem változott, fejlődött?! a film során. Mindketten elég látványosan (és ugyanilyen őszintétlenül) sírtak egyet, egymásra borultak, majd elváltak útjaik. A srácot valaki más fogja adoptálni, a testvér pedig továbbra is faarccal sajnálja önmagát. Két gondolat maradt meg bennem azután, hogy végre kigyulladtak a lámpák a moziteremben: egyik, hogy egyedül a klasszikus zenei bevágásoknak köszönhetően sikerült néha reakciót kicsiholnia belőlem a filmnek, és hogy Casey Affleck egyetlen érzelem eljátszása miatt kapott Oscar-díjat. És azért – lássuk be! – nem lehetett olyan nehéz átlényegülnie a karakterré. Egy fickóvá, aki a sikeres bátyja árnyékában él, és akiről senki semmi mást nem tud felidézni, csak hogy mi volt a legnagyobb hibája az életében. És – hogy kíméletlen legyek itt a végére – szerintem még így sem tudta elég hitelesen megformálnia az egyszerű karaktert, amit pedig egyenesen rászabtak. És mégis ő lett az év legjobb férfi színésze! De Leonardo DiCaprio Oscarja után miért is lepődök meg ezen?