Rousseau óta minden pedagógus és kissé olvasottabb szülő tudni véli, hogyan is kéne „helyesen” nevelni a gyerekeket. Az ő személye, életútja, és hogy a gyakorlatban soha nem alkalmazta a könyvében leírtakat, pedig engem is szakértőjévé tesz a gyereknevelésnek. Akármennyire is ódzkodom életem mostani szakaszában a dologtól.

Mert tényleg különbözik
Láttam a magyar gyerekeket, és most látom a belső ázsiai törzsek leszármazottait. Pastuk, kínaiak, arabok, pakisztániak… mindannyian itt élnek, velem, az egy szem magyar egyetemistával együtt Islamabadban. És mivel hétvégente kénytelen vagyok szerzetesi magányomból kilépve gyerekekkel is találkozni a piacon, néhány szembetűnő különbséget már most felfedeztem az ázsiai porontyokkal kapcsolatban. Ami a legszembetűnőbb: ezek a gyerekek nem sírnak! Akkor sem, ha fáradtak, ha éppen elesnek, esetleg megsebesülnek. Kisgyerekkoruktól arra nevelik őket (szobatársaim véleményét idézem), hogy maguk boldoguljanak, elviseljék a viszontagságokat, és túléljék az adott napot. Minden körülmények között. Ezért itt, a világ végén egyáltalán nem szokatlan az egészen kicsi, kolduló vagy anyjuknak cipekedni segítő, esetleg apjuk üzletében dolgozó és testvérüket dajkáló gyerekek látványa. Teszik mindezt egyetlen hangos, méltatlankodó szó nélkül, a mindig figyelő, haragos, de megbocsájtó szülők tekintetének kereszttüzében. Ezzel szemben nemes magyar vérünk legújabb generációja már attól is hisztirohamba lovalja magát, ha éppen nem kapta meg az áhított játékot. Rosszul viselkedik, ha figyelemre vágyik, őrjöng, ha éppen nincsen semmi más dolga – nemzőit inkább animátornak és egyenrangú játszópartnernek tekinti, mintsem ösztönző példának. Az én szememben –, akinek még nem rohangál egyetlen sarja sem ezen a Földön – egyik sem tűnik normálisnak. De vajon létezik-e alternatíva?

Kinn a vadonban
Természetesen nem csak fecsegek össze-vissza. És persze nem az a célom, hogy valami újonnan felfedezett keleti, moralizáló bölcsességgel kiszúrjam a kedves olvasó szemét. A múlt héten egy igazán kiváló filmet láttam, amelynek hatására kezdtem el figyelni az itteni gyerekeket, és töprengtem el a nevelés fontosságán és változatosságán. A Captain Fantastic – a film, amely megihlette a gondolataimat – egy amerikai alkotás, amely igyekszik görbe tükröt tartani a fejlett országok oktatása és a nemtörődöm szülők elé.
A főszereplő szülők elhatározzák, hogy kivonulnak a természetbe, és ott fogják a maguk normái szerint nevelni szakajtóra való gyereküket. Vettek egy hatalmas erdőséget a hegyekben, és ott letelepedve próbálnak megteremteni egy jobb alternatívát. Történetünk akkor kezdődik, amikor a nyolc tagú család már majd egy évtizede él a vadonban. Ezen idő alatt a gyerekek a szülők irányítása alatt edzettek, tanultak, olvastak. Fejlődtek. Egészen addig, míg anyjuk rosszul nem lett, majd meghalt a kórházban. Az elszigetelt család pedig elhatározza, hogy jelen lesz a nagyszülők által rendezett temetésen…

Tényleg elszigetelve
Ez a család létrehozta a platóni tökéletes államot. A gyerekek egészségesek, önállóak, műveltek és van saját véleményük a tanult, olvasott, megvitatott témákban. Sokkal komolyabbak hasonló korú társaiknál… és emiatt nem is képesek emberi kapcsolatot létesíteni kortársaikkal. A szülők – saját dacuk miatt – megfeledkeztek egy nagyon fontos dologról: az ember, főleg a gyerek, társas lény, nem élhet egyedül! Ha előbb nem is, amikor a hormonok kezdik tüzelni fiatal testüket, igencsak hiányolni fogják a másik nemet az életükből. Az utazás során az apának szembesülnie kell azzal: lehet, hogy tönkretette gyerekei életét, mikor felsőbbrendű „filozófus királyokat és királynőket” nevelt(neveltek) belőlük. Az ő hatására később talán a világ vezetői netán világmegváltók lehetnének, most azonban csak egyszerű koraérett kívülállók, akik csupán a család körein belül részesülhetnek megértésben és elfogadásban.

Véget kell, hogy érjen a „kiképzés”!
Mint láthatjuk, az apának elég sok baj szakadt a nyakába felesége halálakor. Ezeket tetőzi be a legidősebb fiával (Bo) való konfliktusa, aki a felnőtt kor küszöbén a saját útját igyekszik járni. Ki akar lépni a rákényszerített elszigeteltségből. Titokban egyetemekre felvételizik, lányokkal próbál ismerkedni, teszi mindezt úgy, hogy közben az apjának és neveltetésének is megfeleljen… Vajon apja túl tud lépni fia „árulásán”? Képes lesz elengedni legidősebb gyermeke kezét (neveltetésében bízva), hogy az meghozhassa a saját döntéseit? Az apa – túllépve saját csalódásain – rájön-e, hogyha nincs lehetősége úgy dönteni gyerekeinek, hogy a civilizációban vagy anélkül akarnak-e élni, akkor az „elvonulás” nemhogy nem megváltás, inkább maga a „börtön”?

Csak ajánlani tudom
A filmbéli utazás remek kontrasztot mutat a vadonban élő és a városi gyerekek között. Teszi mindezt úgy, hogy olyan nevelési kérdéseket vet fel, amelyeken a világ összes szülője elgondolkodhat. Ugyanis nem feltétlenül kell a világtól elzárva nevelni az új generációt ahhoz, hogy otthon, jó példát mutatva rászoktassák őket az olvasásra, az észérveken alapuló vitára, és a (társadalom szemében) gyakran kellemetlen őszinteségre… Erre fog rájönni az apát játszó Viggo Mortensen is a vetítés második órájának végére, így adva egy kissé „happyendes”, mesébe illő feloldozást a korántsem felhőtlen történetnek. Azonban ezt (és az erőltetett, tábortűz melletti zenélést) leszámítva, azt kell mondanom, hogy egy közel tökéletes családi filmet láttam, amely nem nélkülözte a mondanivalót, remekelt a színészek kiválasztásában, és az egész játékidő alatt kiválóan szórakoztatott.