A klasszikusok méltó utódja!

Féltem, borzongtam, megijedtem és mégis jól éreztem magam. Valószerűtlenül hangzik? Tudom még fokozni: csak azért ültünk be a Vaksötét című filmre, mert éppen lekéstük a Rossz anyákat. És ahogy az a mesékben lenni szokott, a csintalan jótündér keresztanyácska vezetett minket a dugóba. De amit kiszámíthatatlan huncutkodása által elvesztettünk a vámon (bugyuta, női másnaposokat), azt sokszorosan visszanyertük a réven. Értsd: az évtized legjobb thrillerére sikerült beülnünk – totál véletlenül.


Mérföldkő
A film a maga egyszerűségében tökéletes. Nincsen szüksége boszorkányokra, szellemekre, gonosz vírusra, hogy feszültséget, később pedig bizsergető félelmet keltsen a nézőjében. A forgatókönyvírók (Fede Alvarez és Rodo Sayagues) ugyanis olyan emberi indítékra és reakcióra alapozták a Vaksötét cselekményét, amellyel a nézők személyesen találkozhattak életük során. Félelem, nagyravágyás, lustaság, gyűlölet… ezek elegye egy jó adag véletlennel keveredve vezetett a filmben látható mészárláshoz. De ne szaladjunk előre! A film ugyanis nem attól zseniális, hogy hányan, meg hogyan halnak meg benne. Azért merem a Blare witch projekthez és a Hetedikhez – a korszakalkotó klasszikusokhoz – hasonlítani a Vaksötétet, mert a másfél órás játékidő alatt olyan feszültséget épít fel nézőjében, hogy az szinte üdítőnek érzi a halál színrelépését. Ez pedig a már fent említett Fede Alvarez érdeme, akinek a film rendezőjeként is sikerült nagyot alkotnia.


Átlagos tinik és intő példájuk
Napfény, boldogság, meg nem értett tini élet. És persze a vágy a legújabb kütyük iránt. Ezzel a két mondattal már össze is foglaltam a fiatal főszereplők motivációját és a történet fő konfliktusforrását is. Rocky, Alex és Money besurranó tolvajlással tartja fenn az általuk nélkülözhetetlennek tartott „highgettolife-ot”, amelyhez természetesen hozzá tartozik az új iPhone, tetoválás, drog, de valahogy a tiszta ruha és saját szoba nem. Se a józan ész. Ugyanis ki tudja hányadik, alulfizetett, majdnem belebukott betörésük után vonták le a konklúziót, hogy valami olyan nagy melót kellene megcsinálniuk, aminek a révén új életet kezdhetnének a mindig napos Nyugati Parton (mert hol másutt?). Ezen elmefuttatás végén – mintegy megoldásként – kerül a képbe az Irakban megvakult, otthon, a cihában milliókat  tartó veterán (Stephen Lang). És habár az ő sportos alkatának és Cujohoz hasonlatos vakvezető rottweiler kutyájának látványa minden józan embert erényes életmódra kényszerítene, a balga gyermekek mégis megkísérlik végrehajtani az évtized kudarcra ítélt bűntényét.


Csak egy maradhat
A rövid felvezetés után főszereplőink, bejutnak a vak férfi házába, és megpróbálják megkeresni annak elrejtett vagyonát. Persze minden rosszul alakul. A férfi felkel, az egyik feláldozható gangszta pisztolyt ránt, majd holtan esik össze, hiszen Vakunk az araboknál kitanulta a gyáva nyikhajölés minden trükkjét. A horror pedig ekkor veszi kezdetét: a pisztoly a kigyúrt bácsinál van, aki saját terepén kezd a másik két betörőre vadászni. De vajon mi, nézők kinek drukkolunk? Egy embernek, aki csak saját magát és vagyonát védi a végsőkig? Avagy a gyerekeknek, akik balga módon nem számoltak azzal, mennyire drága lehet egy felnőttnek a millió dollárja? Tiszta Szofi választása… És a legjobb az egészben az, hogy a film nem segít nekünk. Nem ítél. Elmeséli egy macska-egér játék történetét, ahol a szerepek abszolút változóak, ugyanis minden játékos legalább annyira gonosz, mint amennyire áldozat. És persze mindegyik kénytelen a saját túléléséért küzdeni.


Altat és felráz. Majd sokkol.
Maga a horror faktor az a veterán színésznek és kutyájának tudható be. Lang kiválóan játszotta a vakot, hihetően a dühöt és a zavarodottat. Cujo pedig a leghitelesebb mellékszereplő, akivel eddig csak találkoztam. Alvarez azonban semmit nem bízott a véletlenre. A forgatás helyszínét tényleg a horror házává változtatta – így préselve ki a fiatal színészekből hiteles reakciókat. Nem várt helyekről kaptak pofonokat, elhallgatott előlük forgatókönyvbeli változtatásokat és – most őszintén! – ki az aki egy félmázsás acsarkodó kutyától alapból nem esik pánikba? Hát még ha előtte ilyen bizonytalanságokat kell átélnie! Ráadásul a rendező azt is tudta, hogy mikor elég. Nem préselt filmjébe felesleges jeleneteket, és nem próbálta agyonijesztgetni a nézőit, mint azt oly sokan teszik. Csinált egy nyolcvan perces filmet, amelyben végig fokozta a feszültségét, és sikerült párszor emlékezetesen ránk ijesztenie. A pörgős történetvezetés révén pedig azt is elérte, hogy ne tegyük fel az abszolút kézenfekvő kérdést: „vajon miért viselkedik ilyen agresszíven a vak bácsika?”. Így sikerült Alvareznek egy nem várt fordulattal és kesernyés (pontosan ide illő) happyendinggel sokkolnia nézőit. Ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva!