Az előző évtized szuperhőse

Még mielőtt a szuperhősök repülni tudtak volna, avagy átváltozni zöld szörnyeteggé, esetleg pókrefelexűvé, kalapácsot hajigáló norvég istenné… azelőtt léteztek szuper nélküli hősök, akik a mi társadalmunkból kerültek ki, és a mi problémáinkat igyekeztek megoldani. A kétezres évek végén pedig még létezett olyan film is, amely a hősiességgel magával foglalkozott, bemutatva, hogyan is változtathatja meg nemcsak a saját, hanem mások hétköznapjait is egyetlen ember, ha szembe mer szállni a közönnyel és az abból származó rosszal. Nem, nem az érthetetlenül népszerű Kickassra gondolok, hanem a Magyarországon alig ismert Defenorra, ami 2009-ben még egyszer, utoljára bebizonyította, hogy lehet a humort, mondanivalót és a romantikát is ötvözni egyetlen filmben. 


Jószándékú bolond
Szeretek erre a filmre úgy gondolni, mint a szuperhős filmek genezisére. Végtére is minden megvan benne, amit később a „nagyok” felhasználtak és az egész világ számára ismertté tettek. Vannak elnyomók, akik ellen nem mer fellépni senki –  a rendőrség is a tenyerükből eszik. Mellettük léteznek elnyomottak, akiknek a gonoszok tönkreteszik az életüket: dolgozó lányok, eltévelyedő fiatalok, megtörhető felnőttek. A mindkét csoportot csak hírből ismerő, semleges városiakat pedig, lassan, de biztosan átjárja a félelem… egészen addig, amíg egy hős nem emelkedik ki a sötétségből, példát mutatva és reményt adva mindenkinek. Arthur Poppington pontosan olyan ember, mint amilyennek a neve alapján hihetjük. Nem túl okos, egy saját kis világban él, de minden cselekedetét a naiv jó szándék befolyásolja, amely (akaratlanul is) az igazságtalanság elleni harchoz vezeti. Így alakul át szép lassan a nappal építőmunkása, az éjszaka rettenthetetlen Defendorává, akinek az a célja, hogy felszámolja városában a bűnözést.


A mi világunk hőse
Nem szabad úgy nekiülnünk a filmnek, hogy azt hisszük, az év akciófilmjét fogjuk látni. Nem lesznek benne robbanások, űrlények, rajzolt vagy animált karakterek. Defendor a mi világunk bűneivel veszi fel a harcot, így kerülnek korrupt zsaruk, drogdílerek, stricik és fegyverkereskedők az útjába… akiket aztán az otthonában megtalálható eszközökkel próbál legyőzni. A lőfegyverekhez és bombákhoz szokott bűnözőket pedig sikerül meglepnie a hozzájuk vágott üveggolyókkal, rájuk szabadított mérges darazsakkal és (közelharcra kifejlesztett) bunkósbotjával. A jószándék és odafigyelés eredményesen felvette a harcot a bűnözőkkel! Lehetetlen? Filmes trükk? Már megint az a fránya negativitás! Miért olyan nehéz elhinnünk, hogy bárki változtathat a világon, akkor is, ha nem kapott szupererőt? Avagy az is különleges képességnek számít, ha valaki még törődik a másikkal? Defendor ugyanis ennyit tett: kinyitotta a szemét, és ahelyett, hogy elsétált volna egy-egy bűncselekmény mellett, cselekedett. Kilépett a „semleges zónából” és alternatívát mutatott az önmagukat féltő, konfliktus kerülő tömegeknek. Mert nem lehetnek illúzióink! A homályból kilépve, a nagyközönség előtt állva Defendor immár nem a fegyvercsempészeken és drogdílereken aratott kis győzelmekért harcolt. Hősünk, akarva, akaratlan egy egész város lelkéért száll síkra – még ha vajmi kevés esélye van is a győzelemre. Vajon képes lesz megváltoztatni otthona arculatát és az emberek egymáshoz való viszonyát? Az éjszakai önbíráskodó hőssé fog válni, avagy megmarad egy romantikus tévképzetekkel küzdő őrültnek, akivel aztán a maffia könnyedén leszámol?


Mindent elhomályosító kérdés
Néha elég, ha egy filmnek csak mondanivalója van, és az elviszi a hátán az egész produkciót. Ritkán azonban olyannyira szíven talál minket az üzenet, hogy mást nem is látunk meg azon kívül. Pedig a Defendor - higgyék el annak, aki már többször is látta a filmet! – kiváló filmes eszközökkel éri el, hogy egyetlen percig se unatkozzunk, amíg a történet kibontakozik előttünk. A rendező, Peter Stebbings a múlt és jelen összevágásával folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt, míg az örök mellékszereplő, Woody Harrelson bebizonyította, hogy képes úgy megformálni egy karaktert, hogy az ne csak öt-tíz percig legyen érdekes a nézők számára. Végre kiderült, hogy Harrelson főszereplő alapanyag! A Grace klinikából ismert Sandra Oh pedig - meglepő módon – hihetően játszotta a megértő pszichiátert, aki a nappal Arthur Poppingtonját kezelte. Merem azt hinni, hogy ez a film indította el mindkét színészt karrierjének egy új szakaszán, amely segítségével végképp kitörtek a rájuk erőltetett, megszokott konvenciókból. Rendezés, forgatókönyv, szereplők… mind jeles osztályzatot kap tőlem. De mindezt csak mint ínyenc, a film nagy kedvelője és sokszoros újranézője vettem figyelembe. Ám ezek elhomályosulnak azon kérdés fontossága mellett, amelyet kénytelen vagyok magamnak feltenni  így, fővárosi életem kezdetén: vajon én is a „semleges zóna” felé haladok? Fülemhez hozzá nőtt mp3-mal, napszemüvegben, másokkal nem törődve fogom élni új, nagyvárosi életemet?