Régi és új valóság
A mozigyártás hőskora, az arany évtized, az ötvenes évek elevenedik meg előttünk. Pontosabban annak egy átlagos napja, amely alatt megismerhetjük a filmgyártás csínját meg a bínját, és nyomon követhetjük Eddie Mannix (Josh Brolin), a „problémamegoldó” ember egy munkanapját, akinek hathatós működésén múlik a stúdió sikere. Ő az, aki szembenéz zsarolással, pletykás újságírókkal, részeg és korántsem tiszta erkölcsű színésznőkkel, valamint egy emberrablással. Egy átlagos nap a paradicsomban… Viszont számunkra, az öt évtizeddel később élők számára igencsak különleges élmény azt figyelni, fél évszázad alatt mennyi minden változott az Álomgyár háza táján. És mennyi nem! 

Azok a nagylelkű Coenek
Amikor kijöttem a moziból, nagyon sokáig nem sikerült eldöntenem, hogy rossz filmet láttam-e, avagy nem kell tőle sajnálnom a rá áldozott két órámat. A „jó film” lehetőség sajnos fel sem merült, ugyanis minden tulajdonsággal rendelkezik, amivel egy igazi „sztárparádé” hagyományosan az Igazából szerelem óta. Én pedig, sajnálatos módon, nem bírom az olyan filmeket, ahol minden művészileg összetákolt, de értelmetlen katyvasznak tűnik. Ahol azért kell megnéznünk újabb és újabb (igazából felesleges) jeleneteket, hogy egy másik aspektusból vizsgáljuk meg az adott korszakot és témát. Ahol minden kis részlet eljátszására nevesebbnél nevesebb színészeket szereztek, akik kihívásnak tekintik a csupán pár mondatból álló, de hatalmas színészi lehetőségeket magába rejtő apró jelenetek eljátszását. Mindezek fényében pedig azért nem hasonlítom itt és most az Aljas nyolcashoz az Ave Cézárt, mert ez utóbbi sokkal rövidebb volt, és vígjáték jellege miatt egy kellemes komolytalanság lengte körül a nagyon „dolgozni vágyó” színészeket. Ez a merész, kissé gunyoros rendezői döntés viszont nem volt elég, hogy a vetítés végéig élvezhető filmmé fűzze össze a kiválóan megírt, poénos jelenteket. Coenék többet adtak a színészeknek, mint kellett volna. A film helyett ők vitték el a pálmát a vicces, fekete humorú monológjaikkal és remekül eljátszott, sajátos karaktereikkel. Amelyek végül – erős központi történet nem lévén – egymást kezdték gyengíteni. Nem igazán hatott ránk Clooney elrablása, sem Scarlett terhessége, Ralph Fiennes rendezői válsága, de még az sem, hogy Tatoumnak nem ment a tánc! Minden egyes történeti szál a másik fontosságát ásta alá, azt eredményezve, hogy végül mi, nézők nem tartottuk fontosnak egyiket sem. Így pedig törvényszerű, hogy nem is éreztünk igazi megkönnyebbülést, amikor Mannix megoldott minden problémát, mert a mi szemünkben Brolin karaktere kudarcot vallott: aki ugyan összetartotta a filmstúdiót, és megmentette a sztárokat önmaguktól, de az Ave Cézár! című filmet nem sikerült egységessé kovácsolnia. Brolin hiába kapott a film végén szájbarágós, tanulságot magyarázó monológot a „kiválót nyújtani”, „összetartani a széthulló világot” meg a „jól végzett munka öröme” jelszavakkal, mert ez az erőszakosan ránk tukmált, átlagosnál is átlagosabb mondanivaló engem csak végleg elidegenített ettől a moziélménytől.

Rajongás nélkül érdemes?
Biztos vannak olyanok, akik imádják ezt a filmet. A régi Hollywoodot, az akasztófahumort, a túljátszott színészi játékot és azt, hogy oly sok mindent bele lehet magyarázni a homályos részletekbe (amik a Coenekhez méltó módon abszolút nem voltak kidolgozva). Őket nevezhetjük a rendezők rajongóinak… és ők azok, akik már biztosan megnézték a filmet, és áradoztak is róla barátaiknak. Én nem tartozok közéjük. Egy fatális véletlen folytán ültem be a moziba, ahonnan aztán egy ambivalens élménnyel és emlegethető poénokkal gazdagodva távoztam. Persze ez lehet annak is az eredménye, hogy a Nem vénnek való vidék és a Félszemű óta már nem vártam el semmi jót a rendezőktől...