Azok a boldog amerikai hétköznapok
A film a prémvadászok mindennapjait eleveníti meg előttünk. Vadászat, beázott cipő, hideg, indiántámadás. Menekülés, új útvonalak feltérképezése. Medvetámadás, gyógyulás, élve elásás, bosszúszomj, kedves indián, sebláz. Gonosz fehér emberek megölik az éppen „megszokott” indiánunkat, majd lekergetnek egy szikláról. A lovunk is meghal, eltörjük néhány csontunkat, szakállunk összecsomósodik, de végül csak hazatérünk amerikai erődünkbe, ahonnan egyből továbbállunk üldözni a minket meghalni hátrahagyókat. Párbajjelenet, nagy igazságok felfedezése a gyásszal kapcsolatban, amely végre könnyet csal főszereplőnk szemébe. Egy szokásos prémvadász meló. Most persze nyilván azt gondolják, hogy sarkítok, vagy csak egyszerűen nem sikerült magamévá tenni a magasztos üzenetét a filmnek. A szörnyű igazság az, hogy nincsen titkos mondanivaló. A fent leírtak pontról pontra fedik a film cselekményét, amely – lássuk be! – még akkor sem lehetett volna hatásvadászóbb és nagyobb volumenű, ha főszereplőnknek még egy vulkánkitörést is túl kellett volna élnie.

Minden Leo egy filmben
Szeretem azt hinni magamról, hogy nem vagyok gonosz ember. Mások szenvedésének ábrázolása nem igazán tudja elnyerni a tetszésemet, akármennyire is élethűen adják elő. Mert nem tagadom, DiCaprio mindent beleadott: nyögött, vérzett, forgatta a szemét. Kúszott és mászott, didergett. És mivel már volt egy unalmas cselekmény felsorolás a cikkben, ezért itt most megállok. A baj ott kezdődött, hogy a rendező ettől az agonizálástól várja, hogy filmje magával ragadja nézőjét. De mivel a történet még annyi fordulatot sem tartogat, mint a Passió...  nem igazán sikerült lenyűgöznie. Ráadásul inkább az lepett meg, hogy DiCaprio elvállalta a főszerepet egy ennyire korlátolt filmben, mintsem, hogy egy ilyen kaliberű színész képes a fájdalmat eljátszani. Már ezelőtt a szerepe előtt is tudtam, hogy jó színész, olyan, aki bármilyen érzelmet meg tud eleveníteni a filmvásznon! Láttam már sírni az Egy kosaras naplójában, magába zárkózva összeomlani a Viharszigeten és nyáladzva kúszni a Wall Street farkasában. De egyik szerepéért sem kapott soha elismerést. A közönség imádja munkáit, de a kritikusok megtagadják tőle a díjakat… így most eljött az idő, hogy minden józan ész ellenére egy töretlenül sikeres életpályát lerombolandó igent mondjon egy olyan filmszerepre, amelyben az a pláne, hogy világ összes (szenvedést imitáló) arckifejezést felveheti. Remélve, hogy ezzel kivívja végre az Oscar-bizottság elismerését. Az érzelmek játékát figyelve pedig csak egy dologra tudok gondolni: tényleg ennyire szüksége van ennek az embernek egy ilyen aranyszoborra?

Ketten a jóízlés ellen
Néha azonban a film úgy tűnik, mintha saját életre kelne, és megfeledkezne arról, hogy létezése csupán egyetlen célt szolgál: hogy mindenki annyit színészkedhessen különféle díjakért, amennyit akar és amennyit nem szégyell. Olyan alkalmakkor, amikor a mellékszereplők uralják a vásznat, mintha felsejlene valami értelmes háttértörténet, amely magyarázni próbálja az éppen aktuális szenvedési rítust. Pár képkocka erejéig a rendező megmutatja, milyen kegyetlenül is bánnak a fehérek az indiánokkal, hogyan használják ki és manipulálják őket. Aztán, amikor már értelme lenne az ok-okozati összefüggéseken agyalni, ezt a szálat is elhomályosítja a vágás, amely a színészet újabb magasiskolájához fog elvezetni minket. Ha éppen nem Leo újabb kalandja, akkor Tom „Kisebbségkomplexusos” Hardy hozza el nekünk az újabb csúcsokat, aki fehérnemű-modell karrierjét próbálja feledtetni azzal, hogy minden egyes filmjében más tájszólással beszél, összehúzott szemöldökkel és feltűnő morgásokkal igyekszik bizonyítani, ő is színész a gáton. Mintha egy ilyen nem lenne elég egy forgatásra! A két színész pedig versengve igyekszik meggyőzni a képzeletbeli zsűrit saját maga és társa nagyszerűségéről. Egymás keze alá játszva próbálnak valami olyan végkifejletet felépíteni, ami tetézni tudja a két óra tömény szenvedést, amelynek mi, balekok önszántunkból tanúi voltunk. Puskalövés, ökölharc és nagy igazságok odadörmögése két fojtogatás között… Ki hitte volna, hogy a bosszú nem hozza vissza a halottakat? Hogy a másik halála Isten kezébe kellene, hogy legyen? Hogy Leo képes elengedni a gonoszságot, de a primitív indiánok nem? És hogy mindezen csoda könnyekbe és visszaemlékezésbe fog fulladni? Szinte várom, hogy legördüljön a függöny, jelezve az utolsó felvonás végét, olyannyira teátrálisra sikerült ez az egész. 

A szakmát kiszolgálni… meglátjuk megérte-e!
Két napja nem alszok jól. Szinte biztos, hogy a változékony időjárás miatt, de egy kicsi esélyt arra is látok, hogy az a tömör szenvedés, amelynek tanúja voltam, sem tesz jót álmaimnak. Ezzel mintegy el szerettem volna ismerni, hogy néhány jelenete a filmnek igencsak erősre, hatásosan valóságosra sikeredett. De még ez a felismerés sem feledteti el velem, hogy milyen nevetséges ez az egész küzdelem, amit ezek a „színésznagyágyúk” folytatnak azért, hogy végre elismerjék őket szakmailag is. Ez az igazi lehangoltságomnak, álmatlan éjszakáimnak a forrása. Meg az, hogy minden újság szerint van esélyük arra, hogy díjat nyerjenek ezzel a művészi fokra emelt ripacskodással!