Nagyon rossz könyv. Illetve a könyv, a szöveg, a megfogalmazás jó, sodró, érdekes, itt-ott még akár izgalmasnak is nevezhető. Blaine Harden ügyes tollforgató. Valójában inkább újságíró, afféle mainstream sikertollnok, olyasmiről és úgy ír, amivel kapcsolatban feltehető, hogy felkapott lesz.  Igyekszik beletalálni az aktuális közízlés és közérdeklődés szíve közepébe. 
És ettől az amúgy jó történet bárgyú, lapos, idétlen mese lesz, s nem utolsó sorban az aktuális politikai, kultúrpolitikai küzdelmekben is aduvá válik. 
Na, lássuk csak!

Kép forrása

A lágerben született
A többé-kevésbé igaznak tetsző történet elbeszéli Szin Donghjok életének huszonegynéhány esztendejét. Megtudjuk, hogy Szin a tizennégyes számú kényszermunkatáborban született. Apja és anyja jutalmul kapták egymást, néhány órára. A fiú gyermekkorát a lágerben töltötte, mint idővel kiderül, azért, mert nagybátyja valami bűnt követtek el a rendszer ellen, s így – mint az Észak-Koreában szokás – a rokonok, leszármazottak is viselik a büntetést. A borzalmas gyermekkor után a felnőtté cseperedő Szin végül megszökik a táborból, elkeveredik a kínai határra, Kínában bolyong egy ideig, majd nagy nehezen átjut Dél-Koreába, végül az Egyesült Államokba. 
Fontos, hogy a kötet elég részletesen foglalkozik Szín életének második szakaszával, azzal, ahogyan a fiatalember megpróbál beilleszkedni a dél-koreai, amerikai társadalomba. Fontos ez a rész ugyanis ekkor derül ki, hogy mennyire rossz könyvet volt szerencsénk majdnem végigolvasni. 
Főszereplőnk ugyanis egy igazi suttyó. Rendkívül ellenszenves, rosszindulatú alak, aki borzalmas sorsára hivatkozva követel különleges elbánást magának. Mintha az Egyesült Államokban, vagy Dél-Koreában nem lenne éppen elég sok nyomorult… Szin új életét szerencse is kíséri, kevesen ismerik föl a férfi aljas természetét, s így újabb és újabb támogatókat találva, igazi élősködőként tud rákapaszkodni hol a személyes jóindulat, hol a szervezett segítő-hálózatok eltartó igyekezetére. 
A szökevény ugyanis – legalább is nekem így szűrődött le – ügyesen tud alkalmazkodni. Valószínűleg a tábori túlélés eszközeként fejlesztette ki magában azt, hogy az együttműködés látszatát tudja kelteni, miközben őt tulajdonképpen csak önös érdekek mozgatják. 

Kép forrása

Mentség és kétség
Mondhatnánk, hogy hiszen ezt tanulta meg a táborban, hogyan is várhatnánk mást egy ilyen szerencsétlen sorsú embertől. Mondhatnánk. És, ha ezt mondanánk, akkor be is sétálnánk a könyv által állított csapdába. 
A hatvanas évek, az új szociálpszichológia megjelenése óta azzal védi magát minden bűnöző, hogy neki nehéz gyermekkora volt. Miközben tudjuk: ez nem érv, és nem mentség semmire. De vajon az a végletes élethelyzet, az a tragikusan kegyetlen milliő, amiben Szin felnőtt, vajon az sem mentség legalább valamire? 
Nos, szerintem nem. 
A történetből kiderül ugyanis valami igazán érdekes. Szin tizenhárom éves korában beárulta anyját és testvérét, akik szökni akartak. A fiút megkínozták, majd a szeme láttára felakasztották anyját, testvérét pedig agyonlőtték. Ugyanakkor az is kiderül, hogy a szörnyű történetet a fiatalember már Dél-Koreába érkezése után azonnal elmesélte. Fel is kapta a sajtó, Szin nevét megismerte a világ. Csakhogy ebből a korai változatból hiányzott az a momentum, ami most a könyvben benne van, az ugyanis, hogy Szin maga volt a feljelentő. 
Most a szerzőnek Blaine Hardennek valami olyasmit mond Szin, hogy a beismerés által akarja jóvá tenni bűnét, hogy a vallomás által szeretne rámutatni arra, milyen szörnyű helyek az észak-koreai lágerek. 
Nekem viszont az az érzésem, mintha valahogy azért születne a rémséges vallomás, hogy új bőrt lehessen lehúzni az amúgy már nyilvánosságra került szökés-sztoriról. 

Kép forrása

Szeretni kell? 
És persze a beismerés Szin jellemét is kikezdi. Ha ugyanis nem tudta tizenhárom évesen, illetve úgy általában a táborban, hogy anyát nem helyes feljelenteni, ha anyjára valóban úgy tekintett, mint versenytársra a mindennapi élelemért, akkor az első beszámolóiból miért hiányzik ez a momentum. Akkor miért titkolta azt a tényt, hogy ő volt a besúgó. Ha viszont tudta, azaz, ha az embertelen körülmények dacára is voltak benne emberi érzések, valami szeretet szerűség, vagy legalább az anya-gyermek viszonynak valami halvány megélése, akkor hogyan válhatott feljelentővé, hogyan válhatott – ha áttételesen is – anyja gyilkosává.   
Milyen hamisan cseng ezek után a Blaine Harden által lejegyzett gondolat: „Évekkel később, amikor már Amerikában élt, azt állította nekem, hogy szerette az anyját. De ezt csak utólag gondolta így, amikor már tudta, hogy a civilizált gyerekeknek szeretnie kell a szüleit.”
Szeretnie kell? Hogy is van ez? Szin azt teszi, azt gondolja, azt érzi, amit kell? A kellés nélkül vajon nem szeret? De akkor miért volt szüksége arra, hogy hallgasson rettenetes spicli-szerepéről. 
Ezek felett elgondolkodva nemcsak Szin jelleme válik meglehetősen cseppfolyóssá, de a könyv is kétessé válik. Mi igaz belőle és mi nem? Vajon mi terheli még a szökevény lelkiismeretét, amiről ebben a könyvben sem mesél, hány olyan történet lehet, amit másképpen ad vissza, mint ahogy történt… 
S, hogy ezekből a kételyekből semmit nem mutat meg Blaine Harden, az teszi szörnyen rossz írássá könyvét. Na meg az, hogy a gondolatmentesség mellett tökéletesen hozza a bestseller-séma minden közhelyét. Hamarosan animációs film lesz a sztoriból. A szánalomkultúra vevő minden giccsre, csak szenvedés legyen benne, meg vér, meg könnyek. 
Persze ettől még Észak-Korea szörnyű hely. Ez nem kérdés.