Ha koncepciós perről beszélünk, mindjárt az ötvenes évek sötét diktatúrája jut eszünkbe, esetleg a szovjet előzmények sokasága, de az, hogy Magyarországon már a tizennyolcadik század végén is volt efféle per, nos, azt tulajdonképpen csak most derítette ki Taxner-Tóth Ernő tanár úr. Közelmúltban megjelent könyve, a Vérmező a magyar jakobinusok perét dolgozza föl alapos részletességgel, s számos új összefüggés megmutatásával. 

Fővesztés a reform-fantáziálásokért
Talán manapság nem a legkurrensebb téma magyar jakobinus mozgalom története, ám a professzor úr kötetét lapozgatva kiderül, hatalmas feltáratlan tényanyag szunnyad a történelem e mostanság kevéssé kutatott időszakában, olyan anyag, amit érdemes megismerni, mert gyökeresen átalakítja képünket hazánk újkoráról. 
Ha ugyanis eddig azt gondoltuk volna, hogy a reformkor valami előzmények nélküli nekirugaszkodása volt a magyarok legjobbjainak, hát mindjárt kiderül: volt előzmény bőven, igaz, olyan évtized is akadt, amelyben fővesztés járt a reform-fantáziálásokért. Sajnos a nagy per áldozatai éppen ebben az időszakban elmélkedtek azon, hogyan is lehetne jobb, szebb, sikeresebb ez a haza. 
Megdöbbentő, ahogyan a szerző megmutatja, hogy a magyarországi és a bécsi újságok mindenféle reformelképzeléseket képviseltek, amíg lehetett. Természetesen nem jakobinus eszméket hirdették, hanem csak a szükséges reformokról szóltak. Persze ezekben a lapokban egy borzalmas forradalomkép rajzolódott ki. Hajnóczy, Szentmarjay, Kazinczy és a többiek vallomásaiban hökkenten utasítják vissza a forradalmiság vádját: csak nem képzelik, hogy mi ezt a borzalmat akartuk hazánkra hozni?

Példátlanul szigorú ítéletek
Taxner-Tóth Ernő egy interjúban erről a témáról így nyilatkozott: „beleütköztem abba, hogy a történet bécsi letartóztatással és perrel kezdődik, de Bécsben csak egy halálos ítélet volt, nálunk azonban tizennyolc! Negyvenhat személyt fogtak perbe, tizennyolcat halálra ítéltek, közülük tizenegy börtönbüntetéssel megúszta, de Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Sigray Jakabot, Szentmarjay Ferencet, majd Őz Pált és Szolártsik Sándort lefejezték. Miért? Hogyan? Mi történhetett? Ezt próbáltam meg a könyvemben kinyomozni, végigkísérni. Azt láttam, hogy a jakobinus diktatúra hírei mélyebb hullámokat vetettek, mint ahogyan ez a történelemkönyvekben olvasható. És nemcsak a hatalom legfelső köreiben. A francia konvent 1793-as ígérete, hogy segítséget nyújt minden szabadságra vágyó népnek, határozott ellenlépéseket váltott ki. A kormányok fölléptek minden változáspárti – néhol forradalmi hevületű – szervezkedés ellen. Ezt megelőzően a változtatások igénye benne volt a nyilvános magyar politikai közbeszédben is, a francia háborúk időszakában azonban háttérbe kellett, hogy szoruljon. Forradalomról legföljebb beszéltek; valójában megfontolt embernek esze ágában sem lehetett forradalmat szítani. A Martinovics-pert sokan a bécsi megfélemlítő szándék alaptalan – ezért fölháborító – elemének tartották. A magyar bíróság mégis példátlanul szigorú ítéleteket hozott.”

Aki nem akart gyengének bizonyulni
Az is kiderül a kötetből, ki aggódott annyira a birodalom rendjéért, hogy a szörnyű ítéleteket kimondassa: Sándor Lipótot, Magyarország nádorát ugyan sokan szerették, bíztak benne, és a magyar elkülönülési, önállósági törekvések letéteményesének képzelték, mégis ő volt az, aki Hajnóczyékat a vérpadra segítette. Apja, II. Lipót nagyon gyanakvó ember volt, és ezt a gyanakvást a fiába is beoltotta. Mályusz Elemér megtalálta és közölte a fiához írt hosszú levelét, amelyben a magyar szellemi élet minden vezető személyiségéről elmondta, miért kell rá – vagy inkább vele – vigyázni. Hajnóczyról árulkodó sorokat írt a fiának, Széchényi Ferenc rossz szellemeként mutatta be. Mindkettőjüket veszélyesnek tartotta.
A nádor, aki már előzőleg, a Batsányi-ügyben is a legszigorúbb megtorlást javasolta úgy vélte, a francia forradalom egyik oka XVI. Lajos tehetetlensége, erélytelensége volt. És ő nem akart gyengének bizonyulni.

„Van Magyarországon négy igazgatóm…”
És, hogy mindez miért annyira megrázó és elborzasztó? Nos azért, mert Taxner-Tóth Ernő azt is megmutatja: valójában semmiféle összeesküvés nem létezett Magyarországon. 
Úgy tűnik, hogy Martinovicsot – mint Bécsben működő besúgót – egy Ausztriában szerveződött, valódi összeesküvés ügyében hallgatták ki, s főleg a bécsi titkos társaságokról kértek tőle felvilágosítást.
A dicsekvő, nagyhangú, fontoskodó Martinovics persze mindenkit bemártott, akik tudott, majd a 
a kihallgatások vége felé, tulajdonképpen mindenféle értelmes ok nélkül kijelentette: „Nekem van Magyarországon négy igazgatóm…” Megnevezte Hajnóczyt, Laczkovicsot, Szentmarjayt és Sigrayt, mint akik a bécsiekhez hasonló társaságokat szerveznek Magyarországon.
Bizonyára sem ő, sem az előállított magyarok nem érzékelték, hogy egy terrorper közepébe csöppentek. Lényegében ártatlanok voltak, s így könnyen elhitték, hogy ha tisztázzák a dolgokat, akkor nem lesz bántódásuk. S ezek olyan naivak voltak, annyira meg akartak felelni vallatóik elvárásainak, hogy azt is bevallották, amiről semmiféle bizonyíték nem volt.
A kötet születéséről a tanár úr így nyilatkozott: „lektora voltam Kazinczy Pályám emlékezete című műve kritikai kiadásának, … s el kellett töprengenem azon, hogyan keveredett egy Bécs-imádó, II. Józsefet mindennél nagyobbra tartó, a császárellenességnek a leghalványabb jelét sem mutató férfi, Kazinczy Ferenc egy császárellenes, Bécs-ellenes összeesküvésbe.”
A leírás a per minden vádlottjára áll: megdöbbentő, ahogy az őszinte jószándéktól fűtött, többnyire jozefinista értelmiségiek egy durva koncepciós perben találják magukat, majd a századforduló világméretekben is párját ritkítóan szigorú, tizennyolc halált jelentő ítéletét szenvedik el.