Nagyon régen nem varázsolódtam el annyira, mint az Orgyilkos-sorozatot olvasva. Lelkesen faltam a könyveket, aztán hirtelen ráeszméltem: a Látnok királyság világa észrevétlenül legyőzött, és magába rántott! Két évtizednyi fantasy-élmény közül csak a Dűne legendás politikairegény-folyama tudja űberelni azt az érzést, amelyben Robin Hobb, az ismeretlen sci-fi írónő részesített engem az utóbbi hónapokban.

A Világról
A regény helyszíne a Hat Hercegség nevű királyság, amely – meglepő módon – hat tartományból áll. Négy, ezek közül a parton fekszik, míg kettő a hegyek között. Ez utóbbiak biztosítják az élelmet, míg a part menti városok a kereskedelmet a külső szigetekkel. A tartományokat a Látnok család uralja. Tagjai rendelkeznek a Mesterség nevű képességgel, amelynek segítségével turkálhatnak mások agyában. A birodalomban azonban jelen van egy másik, kevésbé nemes, de ugyanolyan rejtélyesnek tartott képesség is: az Ösztön, amelynek segítségével egy ember és egy állat össze tudja kapcsolni a gondolatait. Könyvünk főszereplője a trónörökös fattya, akit hegyvidéki nagyapja hat éves korában átadott a királyi családnak – tegyenek vele azt, amit jónak látnak. Fitz életének történetét örökíti meg nekünk a négy pörgős, eseménydús könyv, amely a Látnok-ciklus névre hallgat, és az Orgyilkos-sorozat alcímet kapta. Na vajon miért?

A szereplőkről
A hagyományok szerint a királyi család újszülötteit mágia köti össze nevükkel, amelyek a gyermekek tulajdonságait fogják tükrözni. Így viszonylag furcsa, hogy Lovag herceg fattyat nemzett (aki a Fitz névre fog hallgatni), Igazság herceg arra kényszerül, hogy hazudjon a népének apja utasítására, és hogy Elmés király élő sakkjátszmájában – amelynek tétje a birodalma – éppen vesztésre áll a Vörös Martalócok nevű hajós fosztogatókkal szemben. Így a király az első összecsapások komoly emberáldozatai után – a végső tartalékokhoz nyúlva – Elmés fattyúnkat is kénytelen felhasználni a hatalmi harcban. Parancsot ad, hogy a fiút próbálják kiképezni istállómesternek, majd orgyilkosnak, végül (utolsó opcióként) Mesterséghasználónak. Miután Fitz mindezekben kudarcot vall, beállítják evezősnek egy hadihajóra, ahol aztán minden eddig tanult (fél)tudását kamatoztathatja – és hírnévre tehet szert a „nép” között.

Csiszolatlan gyémánt
Fitz egy ismeretlen adu a pakliban, aki mindenféle különleges képességgel rendelkezik, amelyek (mint az útközben ki fog derülni) erősítik egymást. A nép egyre jobban megszereti, ráadásul gonosz nagybátyja, Pompa herceg sem tudja őt eltenni láb alól. Meg mernénk tippelni, hogy mi lesz ennek a vége? Igen, én is valami romantikus maszlagra számítottam. Hogy Fitz majd elveszi gyerekkori szerelmét, megmenti a birodalmat és a végén maga válik igazságos királyává a népnek, amelyet imád… a könyv azonban egy csiszolatlan gyémánt, amely nem teljesíti az átlagos elvárásokat. Túlszárnyalja azokat! Ha van türelmünk megvárni, míg a mindenható Robin Hobb részletesen bemutatja klisék és tündérmesék nélküli világát… akkor ráébredhetünk, hogy milyen értékes dolgot is tartunk a kezünkben! Hogy az írónő, tudatosan megtagadta az egyetemes népszerűség csábítását: a legemberibb és legrögösebb úton adta meg a győzelmet azoknak, akik a legtöbbet merték érte áldozni. És felvetette a kissé kellemetlen kérdést: vajon nevezhetjük-e „jónak” ezeket a gátlástalan embereket?

Nem születnek hősnek
Főhősünket gyerekként ismertük meg, és bár egyre több különleges képességet szerzett az idők során, jelleme nagyon sokáig nem fejlődött. Vakon engedelmeskedett királya parancsainak, de ha neki kellett döntenie valamiben… minden taníttatása ellenére mindig az önző és ostoba megoldásokat választotta. Utat engedett saját bosszújának (romba döntve a királyságot), vágyainak (elrontva szerelme életét), haragjának (elmarva barátait maga mellől), belső Ösztönének (amellyel mentorát is elidegeníti magától). Ilyen ember vajon alkalmas-e az uralkodásra? Hát persze hogy nem. És amikor ezt velünk együtt Fitz is belátta, akkor végre önzetlenül vetette alá életét a népe (és királya) szolgálatának. Azzá válva, akivé születésétől fogva lenni kellett volna. Fattyúvá, aki megtagadja a hatalom csábítását. Férfivé, aki önmaga elé helyez másokat, és áldozatokat hoz az ártatlanokért. Király alapanyaggá. A baj csak az, hogy mindezen eszmélés előtt hősünk elindította a Hat Hercegséget a széthullás felé, megszegte királyának tett esküjét, és lehetőséget adott a Vörös Martalócoknak, hogy gond nélkül felperzseljék a partvidéket…

Szembenézünk vele?
Kisebb szakdolgozatot lehetne azokról a fontos gondolatokról és összefüggésekről írni, melyeket ez a regényfolyam felvetett. A hatalomról, barátságról, emberi természetről… a féltékeny haragról és az önpusztító dacról, amely a méltatlanokat égeti. Az apai szeretet vakságáról, és a földi pokol felé vezető, jó szándékkal és megbocsájtással kikövezett útról. De talán – így cikkem legvégén – azt a mélyebb és szörnyűbb igazságot osztanám meg önökkel, amelyhez foghatót csak a Gyűrűk ura végén olvastam, és amelyet Peter Jackson – a népszerűtlenségtől félve – abszolút kihagyott filmfeldolgozásából. Talán pont emiatt a nyers/meggondolatlan őszintesége miatt merült a feledés homályába Hobb könyvsorozata? Azért, mert ki merte mondani, hogy aki eljut odáig, hogy minden áldozatot meg mer hozni másokért, az utána soha sem lehet igazán boldog. Ha testileg nem is minden esetben, de lelkileg mindenképpen megcsonkul. Megtörik, hogy a másik életben maradhasson. És mi, akikért ez a Hős az életét adta, mit tehetünk érte? Csupán reménykedhetünk, hogy a halála utáni béke és boldogság kárpótolja az értünk átélt szenvedéseiért…