A skót Andrew Scull, aki alapon szociológus, 2015-ben írta meg Az őrület kultúrtörténete című munkáját. A könyv alcíme tulajdonképpen egyfajta mottó is: „A Bibliától Freudig, a bolondokházától a modern orvostudományig”.  De persze félig jópofa közhelyek puffogtatására is jó ürügy a kötet: íme egy dolgozat az emberiséggel egyidős őrületről!

A bolond súlya
Mert, hogy – folytatva a bevezetőben megkezdett gondolatot – korábban ez (mármint, hogy egyidős az emberiséggel) a prostitúció kiváltsága volt, legalábbis, ami a közhiedelmet illeti. Scull nemhiába lett professzor egy san diegoi egyetemen, hiszen amiképpen egy professzortól elvárjuk, ő aprólékos munkával gyűjtötte össze, hogy mi az a minden, ami erről a valójában gyűjtőfogalomról – őrületről – tudható volt már az ókortól.
Kezdjük azonban mi is ott, ahol Scull kezdi, a Bibliánál. Számomra ugyanis mai napig nem egykönnyen befogadható a Máté evangéliumában található Hegyi beszéd egy mondata: „...aki pedig azt mondja: bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” A ma ítélkezőkényszere alatt élő ember már észre sem veszi, hogy kire mondja, hogy bolond, őrült, kretén, ostoba, hülye, stb. Beszédünk pedig elárul bennünket, gondolkodásunkban is úgy szerepel az őrült, az őrület, mint egy snassz fogalom, egy snassz jelző, amit ma már átkötésként használunk, észre sem véve annak súlyát. Pedig nem mindig volt ez így.

Egy kalap alatt
Andrew Scull kötete szép sorjába veszi az emberiség történelem- és művészettörténeti könyvekből már ismert korszakait. Rámutat, hogy az orvostudomány újkori fejlődéséig nem sokat változott az „őrület” sokféleségének szétválasztása és minden, a „normálistól” eltérő viselkedést, tünetet egy kalap alá vettek, s hívták őrületnek. Scull ugyancsak rámutat, hogy innentől kezdve viszont bárki és akárki lehetett és volt is őrült, a szegény és névtelenek garmadája és a történelmi, művészettörténeti hírességek közül jópáran.
A Biblia azért is jó kiindulópont, mivel ott – egy komolyabb elmélyedést követően – azért az őrületek gyökeréig is eljuthatunk, akár az ószövetség híres királya, Dávid ellenlábasaként ismerté vált mániákus depressziós Saul, vagy Jónás próféta, a szintén mélabús, depressziós, akár a hisztérikus személyiség, gyerekgyilkos Heródes király esetében. Innen továbbmenve egészen az alcímben szereplő Freudig, a hol csendesebb, hol katartikusabban megnyilvánuló őrültekkel és tetteikkel, megnyilvánulásaikkal találkozunk. És persze jönnek szépen sorban az egyre változatosabb paranoiák, skizofréniák, mániák, kisebb-nagyobb szorongások, pánikolások, fóbiák tóbiásai, híresek és kevésbé azok.

Hatásos mondatokkal
Maga is a kiadó is nagyon komolyan az egészet, amolyan az „őrületről egy kicsit tudományos” stílusban ajánlja a kötetet, kvázi ismeretterjesztő stílusban, többek között ilyen, amúgy tényleg hatásos mondatokkal: „Nyugtalanító rejtély, amely a mai napig zavarba hoz bennünket. Évezredek óta közös emberi tapasztalatunk része. Egyszerre ragad el és riaszt meg: alig van ember, aki immunis lenne rémképeire. Folyamatosan figyelmeztet, hogy néha magunk is mennyire erőtlenül kapaszkodunk a valóságba, de közben arra ösztönöz, hogy megtaláljuk az emberi létről alkotott fogalmak határait. Az őrület túlmutat az orvoslás hatáskörén: bármennyire is szeretné a pszichiátria - és azok, akik mentális rendellenességben szenvednek -, hogy ne így legyen, az őrület rejtély marad. Olyan rejtély, amelyet láthatóan nem tudunk megoldani, pusztításának mértékét legfeljebb csökkenteni tudjuk. E könyvből, vagyis az őrület kultúrtörténetéből kiderül, hogy megnyilvánulásait és következményeit mélyen áthatja az a társadalmi kontextus, amelynek keretein belül az irracionalitás a felszínre tör. A kontextus a legfontosabb: a jelen elfogultságain túl sehol nem találunk olyan archimédeszi pontot, ahonnan semlegesen és pártatlanul tanulmányozhatnánk eddigi történetét, azaz ilyesmibe fogni istenkísértés.”