A tudományos fantasztikus irodalom egyik legtudományosabb írója Stanislaw Lem. Nemcsak azért, mert maga is tudós volt, hanem azért is, mert magának a tudománynak a működését is jól ismerte, szociológiai és pszichológiai értelemben egyaránt. 
Ha regényt írunk, akkor két szélső érték között helyezzük el történetüneket abból a szempontból, hogy az egy teljesen valóságos világban, esetleg akár a mi való világunkban játszódik, vagy egy teljesen kitalált világban, ahol minden összefüggést magunknak kell megindokolnunk. Történetet mesélni fura módon mégis a kitalált világban a könnyebb, a valóság ugyanis sokkal nehezebben viseli el az alakítgatást, az írói koncepciókat, mint a szárnyaló képzelet. Lem mindkét szélső pozícióból írt regényeket, a Kiberiáda egy teljesen kitalált, habár gyanúsan szórakoztató világban játszódik, míg Az Úr hangja egy olyan, a miénkhez kísértetiesen hasonló világban, ahol a szerző csak egy dolgot változtatott meg, tulajdonképpen csak egy aprócska tényt helyezett el benne, ami persze alkalmas arra, hogy mindent, de szinte mindent megváltoztasson. 
Mielőtt a mese mélyére kalandoznánk, hadd tegyem gyorsan elé, a szerzőnek persze a fizikán is csavarnia kell néhány aprót, de ezek a kicsinységek nem a fénysebességnél gyorsabb utazást teszik lehetővé, vagy a teleportálást, hanem azt, hogy rádöbbenjünk, az eddigi tudásunkból (és ez ma is érvényes) adódó következtetések vagy lehetőségek mennyire földhözragadtak a fizika változatosságához és teljes megismerhetetlenségének tényéhez képest.

Ideológia és valóság
Az Úr hangja tulajdonképpen egy esszéregény, illetve egy minimális kerettörténettel ellátott tudományos ismeretterjesztő írás, amely a tudomány és azon belül a természettudomány világát meséli el úgy, hogy az olvasó teljesen tankönyvtelenül érthesse meg, a fizika, a kémia, a biológia mennyire emberi konstrukciók, és a világ, a fizikai valóság, milyen hihetetlen komplexitásban létezik, és rejti a teljességet, a teremtés egészét magába.
Viszont a minimális kerettörténet zseniális és szórakoztató, a hatvanas évek hidegháborús őrületének tudományos világát pontosan megrajzoló komoly karikatúra, amely az emberi lét összes nagy kérdését egyszerre teszi fel, boncolja szét, majd válaszolja meg úgy, hogy nyilvánvalóvá válik ennek a válasznak a lényegtelensége.
Stanislaw Lem egy különösnek ható szokása, hogy nagyon-nagyon kritikus a társadalomtudósokkal, a társadalomtudománnyal szemben. Ennek az az oka, hogy már akkor érzékelte azt a folyamatot, amelynek előrehaladtával az ideológiavezéreltség kiszorítja a természettudományos tények fundamentumként való használatát azokból a társadalomtudományokból is, ahol azok értelmesen felhasználhatóak lennének.
A hatvanas években ez az ideológia a marxizmus volt, amely sokkal nagyobb hatást gyakorolt például a kultúrantropológia, a humánetológia és a pszichológia fejlődési irányaira, mint gondolnánk és nemcsak az egykori szocialista országokban, hanem nyugaton is. Lemnek ráadásul mindezt úgy kellett megmutatnia, hogy Lengyelországban élt a szocializmus több mint negyven éve alatt. Történetei ezért mindig egy olyan világba vezetnek el bennünket, amelyekről nehéz eldönteni, hogy a fejlett szocializmusban vagy netán már a kommunizmusban játszódnak-e, vagy valamiféle konszolidálódott és emberibbé vált kapitalizmusban. 
Lem a tudományos-fantasztikus műfajt a gondolkodás, az elgondolkodás eszközének tekinti, a szabadság olyan földjének, ahol minden olyan kérdést fel lehet tenni, amit a valóságban nem tanácsos. És nemcsak azért nem tanácsos, mert a politikai ideológia nem engedi, hanem azért sem, mert bizonyos kérdések minden ideológia és minden átlagos emberi gondolkodás számára kényelmetlenek és az emberek nem szeretnek ilyesmiken merengeni, s végezetül azért sem, mert a válaszok figyelmen kívül hagyása komoly erőfeszítést is igényel.

Ember és tudás
Lem nem nagy barátja a pszichológiának, a pszichologizálásnak és a természettudós fensőbbségével teszi az ilyesmit gúny tárgyává. Azonban Az Úr hangjában pszichológiai értelemben is felrajzolt karakterek küzdenek a tudományfilozófiai és morális problémákkal, egyedi élettörténetük pszichológiai vonulata egy olyan emberképet rajzol ki, amely ma nagyon nem divatos, amely az ember biológiai alapjaiból és az embertudományok biológiai, etológiai, anatómiai alapjaiból vezeti le az embert, mint tudattal rendelkező lényt és ott definiálja a morált, az erkölcsöt, az etikát, ahol az keletkezik, az ember biológiai evolúciójában. 
Ha valaki ismeri az ötvenes-hatvanas évek tudományos divatjait, például rémlik valami a kibernetikáról, a tervezésbe vetett feltétlen hitről, arról, hogy a hatvanas évek volt az az utolsó évtized, amikor még komolyan hittek a végső válaszok közeli megtalálásának lehetőségében, sőt egyáltalán a végső válasz lehetőségében, akkor rengeteg apró tudományos poént fog találni a szövegben, számtalan olyan apróságot, amivel Lem kigúnyolja azt a mérhetetlen tudományos nagyképűséget, amellyel még akkor a világ felé fordult az emberiség és az őket ebben az ügyben képviselő tudóstársadalom. Lem már akkor tudta, hogy minél mélyebbre megyünk, annál bonyolultabb dolgokat fogunk találni és nem egyszerű válaszokat, sőt olyan ismeretlent fogunk felfedezni, ami még jobban zavarba hoz bennünket, mint az eddigi, sokkal barátságosabb, emberibb tudatlanságunk.

Idegen adatok
Lem regényének kerettörténete arról szól, hogy a világűrt figyelő antennák egyike egy olyan, elsőre fel sem ismerhetően ismétlődő, rejtőzködő, jelsorozatot fog, amelyről szerencsés véletlenek sorozatán keresztül kiderül, hogy egy mesterséges adathalmaz, amely nem nekünk szól ugyan, de kétségtelenné teszi, hogy rajtunk kívül is létezik értelem az univerzumban. A hatvanas évek Amerikájába helyezett történetet egy híres matematikus szemüvegén keresztül ismerhetjük meg, akit friss erőként, megújítóként hívnak be az üzenet megfejtését célzó projektbe, amely természetesen a felfoghatatlan kihívásokkal küszködve akadozik.
Lem más műveiből jól ismert humora itt is kiütközik, ahogy bemutatja azt a teljesen reménytelen küzdelmet, amelyben a tudósok megpróbálják elmagyarázni a politikusoknak, hogy mi is a probléma és mit is akarnak és mit is kellene tulajdonképpen csinálni. Meg persze azt, hogy mit lehet csinálni egy ilyen üzenettel és mit nem. 
Ez bizonyára a tudomány kudarca is, de nem lehet elmagyarázni a politikusoknak, hogy egy teljesen ismeretlen biológiai struktúra és egy teljesen ismeretlen értelem, egy hasonlóan felfoghatatlan kultúra és technikai civilizáció milyen indokokkal cselekszik. Vagy azt, hogy például egyáltalán létezőnek tekintene-e bennünket.
A természettudományos ismereteink segítségével persze sikerül valamiféle összefüggőnek tűnő üzenetrészeket, kvázi „dekódolni”, valamiféle működőnek tűnő anyagstruktúrákat létrehozni, amelyek számunkra ismeretlen fizikai effektusokra képesek, de semmiféle egységes egész nem áll össze. Persze az is felvillan, hogy csak lehet valamiféle fegyvert barkácsolni a véletlenül megtalált információmorzsákból, de szerencsére végül kiderül, hogy a csodafegyvernek, az overkillnek tűnő eszköz a határozatlansági reláció uralma alatt áll, nagyobb távolságokon ott robban, ahol akar és nem ott, ahol szeretnénk. Ez nagy megnyugvás tudósainknak, hogy önpusztításunkban a saját atombombánkra kell hagyatkoznunk, nem fedeztek fel egy újabb, a „korai riasztást” lehetetlenné tévő fegyvert.

Elérhetetlen távlatok
Ebben az értelemben a regény leszámol a Manhattan-terv tudósait utólag erkölcsi piedesztálra emelő vagy onnan letaszítani kívánó elmélkedésekkel is. A projekt belső világát megismerve, amelyet persze jó érzékkel egy használaton kívüli nukleáris kísérleti bázisra telepítenek, rájöhetünk, hogy az adott helyzet, az adott kihívás mennyire letompítja az emberek, a tudósok realitásérzékét, hogy az üzenet megértéséért folytatott tudományos küzdelem milyen aprómunkák milliárdjaiból tevődik össze és mennyire lehetetlen a kutatás komplexitásának áttekintése egy ember számára. Az erkölcsi aspektus pedig olyan távolba vész, hogy csak azokban merül fel, akiknek erre különleges hajlamuk van, és akik rádöbbennek, hogy olyasmivel játszanak, amit nem értenek, nem uralnak igazán és soha nem is lesznek képesek ilyesmire.
És közben nem érnek semmiféle megfejtés közelébe, mert az üzenet, amelyről nagyon emberi módon csak reméljük, hogy nekünk is szól, egyszerűen nem nekünk szól. Talán azért, mert nem vagyunk elég fejlettek hozzá, talán azért, mert az emberi evolúció egyszerűen nem hozta létre azokat a fogalmakat, amelyek az üzenet „értelmének” felfedezéséhez kellenének. Ezt a filozófiai kudarcot, mert ez filozófiai kudarc a javából, csak tetézi, hogy a kibogozott apróságok hihetetlen, de elérhetetlen távlatokat villantanak fel a tudományunk számára. Viszont közvetlen következményeik is tudósgenerációkat kötnek majd le. Az sem vigasztaló, hogy az üzenet küldői sem értenének valószínűleg minket, mint ahogy az sem, hogy a küldők, meglehet nem is szerették volna, hogy a magunkfajták megértsék ezt az üzenetet.
A tudósok számára az a legnagyobb kudarc, hogy megértették, az üzenet számukra megfejthetetlen és így nem megfejteni kellene vagy megérteni, hanem a befogadás lehetőségéhez még évmilliókat kellene fejlődni. És tudósainkban így csak az üresség marad. A politikai következmények kellemetlenségei, a hamis értelmezések ezrei az üzenet nyilvánosságra kerülése után csak fokozzák ezt a mindent elborító kudarc érzést.
Pedig az olvasóban nem marad ilyen üresség. A lehetetlen az lehetetlen. Mégis csak egyedül vagyunk és egyedül is maradunk. Mi több, talán az üzenet küldői is egyedül vannak, és reménytelenül várják, hogy az univerzum megajándékozza őket az értelmek párbeszédének csodájával.