Az elveszett flotta

MEGJELENT: 2017. február 28. | SZERZŐ: Bálint Botond

Hatalmas, hatalmas science fiction rajongó voltam a hetvenes-nyolcvanas években gyerekként, ami a szocialista Magyarországon azt jelentette, hogy az ember elolvashatta a szocialista fantasztikus irodalom gyöngyszemeit, mint például Kir Bulicsov Az utolsó háború című könyvét, ami tíz évesen éppen passzol, de azt is, hogy belefuthatott Ilja Varsavszkij Molekuláris kávéház című kötetébe, ami viszont máig tartó tanulságos emlékekkel ajándékozta meg.

Bármi jó lesz, amit ki bírunk találni

A nyolcvanas évek közepétől aztán az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek nyugati tudományos-fantasztikus irodalmának alapművei is megjelentek, de akkor már a műfaj tulajdonképpen hanyatlott, a tudomány helyét átvette a fantasztikum és a fantasy. Az ember által elképzelhetetlen, de talán létező világok, problémák tudományos alapú továbbgondolását felváltotta az a megközelítés, hogy bármi jó lesz, amit ki bírunk találni. A tudományos-fantasztikus irodalom összeköltözött a kalandregénnyel, az utópiával, a disztópiával, az (amerikai) kemény regénnyel, a népneveléssel és bármivel, amivel jobban el lehetett adni a könyveket. Ahogy a jövővel kapcsolatos optimizmus a hetvenes évek elejétől kezdve egyre csökkent, a tudományos-fantasztikus irodalom hatása a művelt olvasóra, hasonlóan jelentéktelenedni kezdett, a műfaj a szórakoztatóipar részévé vált, néhány jó és számtalan embertelenül rossz film alapanyagává.
Ahogy jó vígjátékot, úgy jó science fiction filmet készíteni is rendkívül nehéz, de ez utóbbinál a közönségsiker esélye talán még kisebb.

Az ifjonti lelkesedés visszfénye
Engem a nyolcvanas évek végén elveszített a műfaj, ahogy burjánzani kezdett ezen a területen is a könyvkiadás, az ember azt tapasztalhatta meg, hogy – hasonlóan bármelyik másik irodalmi területhez (hogy egy kicsit sértegessük a „komoly” írókat is) – a szocializmus sajnos annyira sok remekműtől nem zárt el és fosztott meg bennünket. Számomra továbbra is Stanislaw Lem maradt a valódi tudományos-fantasztikus író és az Úr hangja az elérhető legizgalmasabb és legvalóságosabb mű. Csak a klasszikusok maradtak, Asimov, Philip K. Dick…
Az elmúlt huszonöt évben csak a régi kedvenceket olvastam néha újra, valamint vendégségben állandóan megújuló reménnyel fésültem át a könyvespolc vonatkozó részét és interjúvoltam meg a házigazdát, hogy hátha felbukkan valami, amit érdemes kölcsönkérni és esetleg nem visszaadni…
Aztán szorgalmasan olvasgattam a könyvismertetőket és könyvkritikákat remélve, hogy majd csak felserkent valami. De már a témák sem váltották ki belőlem az ifjonti lelkesedés azon visszfényét, aminek hatása alatt az ember hajnalig (tényleg reggel ötig) olvas. A társadalmi nem dekonstrukciójának rafinált kísérletei, a három soros ötleteket könyvé fejlesztő projektek, a lényegtelen drámák fantasztikus környezetbe helyezése, az összes ma divatos és ránk erőszakolt ideológiai anomália jövőbe transzponálása nem pendített meg bennem egyetlen húrt sem.

Űrbéli heveny lövöldözések
...és ekkor futottam bele Jack Cambell Rendíthetetlen című (Nagyon beszédes és sokat ígérő cím, nem is beszélve az alcímről, ami már valódi fizikai remegést indít el a felajzott fogyasztóban: Az elveszett flotta I. Tehát a folytatás remélhető.) könyvébe. Elöljáróban elárulhatom, hogy a második kötetet már angolul fogom elolvasni, mert a mű nyelvezete, hacsak a fordító nagyon nem tévedt el valahol, lehetővé teszi, hogy basic english plusszos tudásomat szórakozva fejlesszem tovább.
És ezzel tulajdonképpen semmi rosszat nem akartam mondani sem a műről, sem a szerzőről.
Az első harminc oldal elolvasása annyira felkeltette érdeklődésemet, hogy kölcsönkérjem a könyvet tulajdonosától, aki állítása szerint, a későbbi élmény ismeretében, csakis pillanatnyi elmezavar hatása alatt vásárolta meg a művet. Mondjuk, a bolti ára hetvenöt százaléka a rendkívüli hómunkások napi keresményének, de biztos sörben kifejezve is komoly ár-érték arány diszkrepancia lenne kimutatható, viszont én ingyen jobban szórakoztam, mint bármelyik ajnározott sorozat epizódjai alatt (kivéve a Big Bang Theory).
John G. Hemry, aki ebből következőleg álnéven szerzősködik, tulajdonképpen egy egyszerű „évszázados háború” történetet helyezett ki a galaxisba és azzal tette elviselhetővé a történetet, hogy mérnöki és fizikai ismereteit felhasználva az űrbéli heveny lövöldözéseket úgy bonyolítja le, hogy azok megfelelnek (amennyire lehet) a fizika törvényeinek. A szereplőit és a főhősét is, ugyan egyszerű, de hihető indokokkal mutatja emberinek. A mű már bőven a politikai korrektség időszakában íródott, tele is van erős női szereplőkkel, de a szerző becsületére legyen mondva transzszexuális karakter még nem bukkant fel.

Egy nő a végpusztulás szélén
Mint mondtam, huszonöt évet kihagytam a műfaj fejlődéstörténetéből, s még ott hagytam abba a dolgot, amikor a női karaktereket nem csak a nevük alapján lehetett megkülönböztetni a férfiaktól, hanem a viselkedésük és a motivációik alapján is. Ennek a könyvnek az olvasása közben jutott eszembe egyébként az, hogy, ha a politikai korrektség leszivárog Dél-Amerikába is, nagyon nehéz lesz negatív női főszereplő nélküli szappanoperákat csinálni. Mert szerintem azt a toposzt semmi nem képes pótolni, ahogy két erős nő (egy jólelkű és egy rosszlelkű), egy jóképű és gazdag, de teljesen jelentéktelen férfi iránti szerelmébe beleőrülve tönkreteszi minden környékbeli kőgazdag család és háznépeik, valamint a helyi rendőrség és a pap életét is...
Az amerikai társadalom, ki tudja mennyire örvendetes fejlődésének következménye bizonyára az az ötlet is, hogy a harcba induló űrhajóflottát úgymond „elkíséri” egy magas rangú politikus is, akinek az a feladata, hogy a csata hevében is érvényesítse a magasabb politikai szempontokat. Ez mindig nagyon hasznos szokott lenni, nincs olyan helyzet, amin egy politikus ne tudna tovább rontani. Ez a figura természetesen nő és a végpusztulás szélén egyensúlyozó flotta botcsinálta parancsnokát azért vegzálja állandóan, hogy annak tevékenysége véletlenül se vezethessen a hazatérésük után a flottaparancsnok népszerűségének indokolatlan növekedéséhez és így a flottát egyébként majdnem pusztulásba küldő politikai elitnek ne legyenek mindenféle kellemetlenségei.
És hogy örüljünk: ezt a vegzálást csak másodsorban hajtja végre, mint nő, elsősorban politikusként elviselhetetlen.

És végül egy nem szabványos fúrószár
De igazából nem elvenni akarom a kedves olvasó kedvét ettől a könyvtől, hanem meghozni. Jó dolog a minimalista irodalom, cirkalmak nélkül merülhetünk el egy olyan világban, amely leginkább a kényszersorozott kongói gyermekkatonák hétköznapjaira emlékeztet, egy túl technikalizált környezetben, ahol senkinek sincs már emléke a békéről.
Olvasás közben csak az agysejtjeim harmada maradt éber, a regény némelyik fordulata hatására úgy éreztem, hogy érzelmileg túlfűtötten tudnék bekapcsolódni egy Sandokan epizód megtekintésébe, de ezt a hideg vizes arc- és tarkómosás könnyedén kezelte. Kívánhatnánk többet kémiai hatóanyagok használata nélkül? Ráadásul az első rész kívánalmainak megfelelően a flotta java nemcsak túlél, hanem el sem veszik igazán és optimistán tekint a jövőbe, illetve bízik benne, hogy hazatalál.
Ráadásul, a fokozhatatlan izgalmak fokozásának érdekében, egy elhagyott bolygó egy elhagyott bányájában talált nem szabványos fúrószár (!) körüli rejtély okán az is felmerül, hogy egy idegen értelem rejtőzködik a háború sújtotta galaxisban.
És mégis ajánlom, hogy ne hagyjátok ki.


Megosztás

Egypercesek

Luther képkockák

Luther képkockák

Rajzfilmsorozat és képregény a reformáció szellemi atyjáról

Egy örökség méltó megőrzése

Nyilvánosan is elérhető a László Gyula Digitális Archívum

Lapáton

A doppingügyek soha nem fekete-fehérek, mindig emberi drámák állnak egy-egy eset mögött

A bakancslista ezer arca

Az Északi-sarktól a Déli-sarkig tart az ezer állomásos út

Unod a mesét? Kiabálj!

A kötetben minden lehetőség megvan a rosszalkodásra

Feliratkozás a hírlevélre

Email