Eljött ez az idő is. Kénytelen vagyok a nagy Hunyadi Jánosnak, Magyarországunk utolsó generalisszimójának vereségéről tudósítani. És mert a remények halála legtöbbször a gonoszt hozza ki az emberből, ezért még rég halott vezetőnkkel is kritikus leszek, nemhogy forrásanyagommal, Bán Mór legújabb könyvével: a Hit Harcosával.

Változásra várva
Emlékszem még azokra az időkre, amikor lelkesen, elfogultan vettem a kezembe a Hunyadi sorozat első köteteit. Áradoztam róla barátaimnak és megörökítettem lelkesedésemet cikkeimben. Aztán, úgy a hatodik rész körül beütött a krach. Éreztem, hogy megcsömörlöttem a „nagymagyar” érzelmekre építő, végtelenre nyújtott történettől. A bájos, szerethetően kevésszereplős sztori egyre csak bővült: érdektelen kerettörténettel, a női szervek ármánykodásával, ismeretlen hitharcosok csodálatosan heroikus cselekedeteinek leírásával. Végül, bizonyos történetrészeket már reflexszerűen átlapoztam… talán Bán János is megérezte, hogy ez nem lesz így jó (vagy csak odafigyelt a sorozat rajongóinak egyre kritikusabb hangvételű leveleire). Mindenesetre a hetedik regényében egy merőben más stílussal igyekezett megfogni olvasóit: a magyar virtust A félhold tündöklése című regényének feléig teljesen háttérbe szorította a török elleni keresztes hadjárat szervezésének pontos leírása. Az adatok, levélváltások és az örökös idegesség megörökítése, amelyet aztán ezernégyszáznegyvennegyedik évi várnai csata hosszú leírása tetéz be. A vereség, amelyről mindannyian tanultunk az iskolában, és amelynek ábrázolása közben Bán Mór – ha csak pár percig is – de el tudta hitetni olvasóival, hogy regényében megfordulhat a történelem menete és igába hajthatjuk a kegyetlen oszmánt… be kell ismernem, az utolsó száz oldalt zseniálisnak éreztem a minden izgalmat nélkülöző előzmények után!

Micsoda izgalmak!
A nyolcadik könyv, a Hit harcosa tehát a várnai csata fordulópontjánál kezdődik. Hunyadi kiabálja a szokásos „még egy kicsit, vitéz magyarok!” buzdítását, egészen addig, míg ki nem derül, hogy Ulászló királyunk – a sors balszerencséje és az olasz harcosok komolytalansága miatt – elhalálozott. Ekkor már a Hollós Vitéz sem képes megnyugtatni a pánikba esett magyarokat, így a csata elveszett. Mindenki menekül amerre lát… a törökök azonban nem kezdenek üldözésbe, midőn a magyar sereg legalább hatszor annyi veszteséget okozott az oszmánnak, mint amennyit kénytelen volt elszenvedni. De nehogy azt higgyük, hogy így minden harcos búslakodva, de biztonságban hazaporoszkálhat! A köpönyegforgató, gaz oláhok és vezetőjük Vlad Tepes kelepcét állított a magyaroknak Havasalföldön, elnyerendő a szultán jóindulatát. Vajon sikerül Hunyadi urunknak hazajutni? Képes lesz-e magához ragadni a gubernátori tisztséget, ahogyan azt tanultuk, egyengetve gyerekkorát országunk utolsó sikeres uralkodójának, Hunyadi Mátyásnak?

Szegényes koncepció
Bán Mór ebben a regényében is valami mással próbálkozott. Ha már kevésbé van hatással olvasóira a pátosz, a keresztes hadjárat adatainak felsorolása pedig még ennél is érdektelenebbre sikerült, akkor egyértelmű, hogy folytatni kell az útkeresést és a megújulást! Én pedig kénytelen vagyok értékelni a próbálkozást, még ha a végeredmény igencsak bizarra is sikeredett. Új regényének fókuszában – amire a cím is utal – a hit áll. Amely, lehetett volna egy igencsak jó, elgondolkodtató témája a könyvnek, ha nem az lenne az író végső célja, hogy hitük alapján két csoportba ossza millió mellék- és főszereplőjét. A nagy regényekre jellemző árnyaltságot emiatt a szándék miatt, immár keresve sem lehet találni a Hunyadi sorozat utolsó kötetében. Bölcs gondolatok megírása helyett tehát menetrendszerűen, néhány száz oldalanként tanúi lehetünk egy-egy Istentől való elfordulásnak és Sátánnak való felajánlkozásnak. Aki „rossz”, az áruló, és a Sötétséget imádva gonosz dolgokat művel (amelyek nagy része a nem megszokott szexualitással és kegyetlenkedő kivégzéssel függ össze), aki meg „jó”, az istenhívő, feleségéhez hűséges és elmegy harcolni Erdély Vajdájának oldalán bárhova. A muszlimok meg egyszerűen csak erőszakos barbárnak vannak leírva, akik még a magyarok lótrágyás csizmájának sarkáig sem érhetnek fel…

Tovább, tovább, tovább!
Annak ellenére, hogy ez a kötet is csalódást okozott, még nem adtam fel a reményt. Hiszek Bán Mórban és abban, hogy valamikor képes lesz újra egy kiegyensúlyozott, kicsit „nagymagyar”, kicsit oktató jellegű, nagyon is szórakoztató regényt ajándékozni rajongóinak. Mert, ahogy ő mondta: „népünknek szüksége lenne egy modern nemzeti eposzra! És ki lenne méltóbb e regénysorozat főszerepére, mint az utolsó győztes magyar hadvezér?” Mindkettőben igaza van, és ahogy látom, komolyan is gondolta, hogy életét egy Hunyadi nagyeposz megírásának fogja szentelni. És az alapján, hogy csak az ezernégyszáznegyvennégyes esztendőről két kötetet is írt, azt kell, hogy mondjam, lesz még ideje az útkeresésre. Csak abban reménykedek, hogy nem a Hunyadi urunk vesztét okozó szúnyog születését és életét feldolgozó fejezetben fogja megtalálni újra a Hangot!