A régen nem látott rokonok meglátogatása azzal a remek mellékhatással jár, hogy az ember régen nem látott, mi több, sosem látott köteteket fedezhet föl a könyvespolcon. Persze az élelmes látogató mindjárt kölcsön is kéri az érdekesebbnek ígérkező kiadványokat, s így hosszú napokra elegendő olvasnivalót gyűjthet össze, mindössze egyetlen rokonlátogatással.   
Ekképpen jutottam hozzá közelmúltban Ráth-Végh István jó néhány könyvéhez, s az elmúlt napokat a kiváló kultúrtörténész szövegeinek elfogyasztásával töltöttem. Nem minden tapasztalat nélkül való egy efféle életmű átböngészése...

Szórakoztató kaland
Kezdjük mindjárt azzal, hogy Ráth-Végh könyveit senki nem olvassa ilyen töménységben. Nem is arra lettek kitalálva. Amikor egy-egy kötetébe belelapozunk, pompásan elszórakozhatunk az emberi butaság kultúrtörténetének ezernyi apró rajzán. Mikor legközelebb kezünkbe veszünk egy másik Ráth-Végh könyvet – akár évek is eltelnek két kötet között – csak arra emlékszünk, hogy pompásan mulattunk a ragyogó szerző szellemesen megformált, és a csuda tudja honnan előásott kultúrhistóriai fabuláin. És ismét nagyszerűen szórakozunk a sok ostoba, de a maguk korában nagyon is komolyan vett történet ezernyi rémségén: hogy miféle meghajlással kellett köszönteni az uralkodót, és mifélével a herceget, hogy miért gondolta helyesnek a cenzúra, ha a sírfeliratokat is felügyeli, hogy mekkora botrány származott egy-egy félrelépésből és viszont, hogy milyen magától értetődő természetességgel tekintettek az uralkodói metreszek széles háremeire…
Nem sorolom, valóban szórakoztató kaland, bármelyik könyvében elmerülni.

Rémült döbbenet
Ámde egészen másféle élmény az, amikor a lelkes olvasó négy-öt Ráth-Végh kötetet emészt el egy lendülettel. Ekkor ugyanis a felhőtlen szórakozás helyét átveszi a rémült döbbenet. A jogászból lett művelődéstörténész ugyanis az emberi butaságnak véghetetlen históriáit zúdítja ránk. Az olvasónak az az érzése, hogy a forrás, amelyből a szerző merít, valóban kiapadhatatlan. Pedig az író tulajdonképpen a történelemnek csak egészen kicsi szeletét vizsgálja, a szélesen értelmezett újkor, nagyjából a XV. és a XIX. század közötti párszáz esztendőből származnak meséi. Igaz, olykor elkalandozik erre-arra, merít ókori szerzőktől, kortárs, azaz a XX. század első harmadában megjelent könyvekből, folyóiratokból, ám ezek a kitérők csak árnyalják a képet. Jószerivel arra valók, hogy mi olvasók, még véletlenül se gondolhassuk azt: az emberi butaság fénykora, vagy inkább az emberi szellem elborulásának teljes mélypontja pusztán az újkor néhány századára volt jellemző. Dehogy! A kimeríthetetlen sorozat bármely három-négy kötetének elolvasása meggyőz arról, hogy nemes fajunk, éles elménk, s okosan szervezett társadalmunk egyáltalán nem az a szellemi remekmű, mint amilyennek szívesen képzeljük. Sokkal valószínűbb, hogy az okos ember, a jól szervezett közösség inkább a véletlen, mint a szabály.

Bibliofil szenvedély
Maga Ráth-Végh – akiről érdemes ide írni, hogy hosszú ügyvédi praktizálás után, hatvan esztendős korában döntött úgy, hogy művelődéstörténeti esszéíróként fejezi be pályáját – így ír különös szenvedélyéről: „Sok-sok éven át temérdek könyvet olvastam össze, ennek következése, hogy érdeklődésem lankadni kezdett a könnyen megszerezhető olvasmányok iránt. Bibliofil szenvedélyem is arra hajszolt, hogy ritka, külön utakon járó könyvekre vadásszam. És ekkor villant elém a felismerés, hogy ezekben a furcsa könyvekben rendkívül érdekes anyag búvik meg: a kultúrtörténetnek olyan jellemző részletei, amelyeket a hivatalos tudomány nem ismer. Mert hiszen az általánosításra, összefoglalásra és következtetésekre törekvő tudósnak nincsen sem ideje, sem kedve, sem alkalma, hogy letérjen a tudomány széles országútjáról és ki nem taposott ösvényeken keresgélje kuriózus vadvirágokat. Én bizony szívesen kalandoztam el ezeken a félreeső utakon…
Természetesen ismernem kell az egész világirodalmat Aischylostól kezdve, de külön gyönyörűséggel forgatom Flögelnek 1784-ben megjelent, alig ismert érdekességekkel megtömött könyvét a komikus irodalomról. Bejártam Európa majdnem minden szépművészeti múzeumát, és egész életemre szóló élménykinccsel megrakodva tértem meg belőlük, mellékesen azonban rávetettem magamat a groteszkre, a karikatúrára. Elolvastam minden szükséges tudnivalót Wagner Richard művészetéről, ellenben kapva-kaptam egy kis könyvön, amely a nagy zeneköltőnek egy bécsi divatárusnőhöz intézett megrendelő leveleit tartalmazza.”

Talán mégsem reménytelen
És mindez azért válhat fontossá mindannyiunk számára, mert Ráth-Végh bibliofil megszállottsága és a könyveiből kibontakozó emberkép között éles kontraszt fedezhető föl. Ha az imént azt írtam, hogy köteteinek tanúsága szerint fajunk rémisztően sok ostobaságot képes kitalálni, megszervezni és kivitelezni, s így szintén a kötetek tanúsága szerint az emberiségbe vetett bizalmunk meddő és alaptalan, akkor most hadd hívjam föl a figyelmet magára a szerzőre. Ráth-Végh ugyanis igazi autodidakta. Nem képzett szakembere a művelődéstörténetnek, nincs írói, esszéírói hagyomány a birtokában – mint például azoknak az íróknak, akik újságíróként millió szerkesztői tanácsot és utasítást megfogadva alakíthatják ki stílusukat – nincs semmije, csak a kultúra iránti lelkes elkötelezettsége. Olyan ember ő, aki elsősorban fogyasztja a kultúrát, és pusztán egy szerencsés felismerés, no, meg persze a vitathatatlan tehetség teszi íróvá.
Egyszóval az emberiség talán mégsem egészen reménytelen eset. Sok idiótája mellett előállít néhány remek szellemet is. Olyanokat, mint Ráth-Végh István.

Érdemes könyveit olvasgatni.