Ebben az évben Franciaország több városában, így Párizsban is előadásra került Valéry Durin Corneille Molière L’arrangement (Corneille Molière A megegyezés) című színdarabja. Az előadás a sok éve húzódó vitát dolgozza fel, amely arról szól, hogy valójában ki a szerzője Molière vígjátékainak. Az első hallásra bizarrnak tűnő kérdés nem is olyan lehetetlen felvetés, ha felidézzük a probléma historikumát. A dolog ott kezdődött, hogy 1919-ben egy Pierre Louÿs nevű költő két tanulmányában kifejtette, hogy szerinte Molière vígjátékait Pierre Corneille írta. 

Kép forrása

Az Amphitryon szerzője 
1919-ben Pierre Louÿs költő és író, a Le Temps című folyóiratban Az Amphitryon szerzője című írásában kijelenti: „Nyilvánvaló, hogy Pierre Corneille határozta meg Molière egész életét, hogy együttműködött több színdarabjának megírásában, és hogy azok közül az egyik, az Amphitryon teljes egészében az ő tollából ered, ha figyelmen kívül hagyunk néhány „bevágást”, amelyeket nagyon könnyű felfedezni és néhány jelenet kevés részletét. Nem Corneille stílusát, hanem Molière aláírását kellene igazolni.” Louÿs nyomós kételyeket sorakoztat fel Molière szerzőségével kapcsolatban. Miért nem maradt fenn Molière egyetlen kézirata, egyetlen piszkozata sem? Hol vannak a vígjátékíró levelei, amelyekben írásairól szól? Hogyan írhatott harminchárom színdarabot, miközben színtársulatot vezetett, rendezője és szereplője volt darabjainak? Nem is beszélve pártfogójának, XIV Lajosnak „kiszolgálásáról”…
Ám Molière tabunak számít a színházi szakmában és azon túl is. Nem véletlenül mondják, hogy a francia Molière nyelve. A Comédie-Française színház, amely olyannyira letéteményese a Molière-hagyatéknak, hogy Molière házának is nevezik, egyenesen perrel fenyegette Pierre Louÿs-t. A költő a támadások kereszttüzében felhagyott a témával. 
Idézzünk itt fel egy ma már anekdotának tűnő történetet. Molière halála után, 1720-ban, egy férfi megjelent a Bibliothèque Nationale portáján, kezében egy bőrönddel és a könyvtár igazgatójával akart sürgősen találkozni. Közölték vele, hogy az igazgató még alszik. A férfi, mielőtt távozott volna, állítólag ezeket mondta: „Jól figyeljenek rám, mert többé nem látnak. Ebben a bőröndben van Molière valamennyi írása és kézirata.” Az anekdota azért sem lehet hiteles, mert a XVII. században nem nagyon maradtak fenn kéziratok. A nyomdák a könyvek kinyomtatása után megsemmisítették a kéziratokat. Ez a tény egyben Pierre Louÿs egyik legnyomósabbnak tűnő érvét is megkérdőjelezi.

Kép forrása

Corneille Molière árnyékában
Az elkövetkező évek során a szakemberek egész hada sorakoztatta fel pro és kontra érveit Molière színműveinek szerzőségét illetően. 
Dominique Labbé, egyetemi oktató és kutató, az alkalmazott statisztika szakértője, 1903-ban publikál egy könyvet Corneille dans l’ombre de Molière. Histoire d’une découverte (Corneille Molière árnyékában. Egy felfedezés története) címmel. Könyve első fejezetében Labbé meghatározza módszerét: „A számítások, amelyek lehetővé teszik kimutatni Corneille szerzőségét Molière által jegyzett 16-18 színdarabnál, abban állnak, hogy a szövegeket kettesével egybevetjük és megvizsgáljuk hasonlóságaikat és eltéréseiket. Ezért neveztük a számításokat intertextuális távolságoknak. (…) Amennyiben az eltérés 0,20 és 0,25 között van, gyakorlatilag bizonyos, hogy ugyanaz a két mű szerzője”. Ha pedig két szerzőről beszélünk, „vagy egy szoros együttműködésről vagy plágiumról van szó” – mondja Labbé. A szerző tizenöt Molière darabról mutatja ki: „gyakorlatilag ezen darabok mindegyike, minden kétséget kizáróan, ugyanattól a kéztől való”, azaz Corneille-től. 

Kép forrása

A nagy irodalmi csalás
2004-ben Denis Boissier A Molière-ügy, a nagy irodalmi csalás című könyvében részletesen ismerteti Molière életét, kíméletlen iróniával, kegyetlen gúnnyal. Szól az eredeti nevén Jean-Baptiste Poquelin felmenőiről, akik valamennyien szőnyegkereskedők voltak, és aki nem volt más, mint egy „felszarvazott, féltékeny férj”, „szánalmas komédiás”, „a hírességre vágyó plagizátor”, „XIV Lajos udvari bohóca”, egy olyan ember, „aki képtelen volt egy sort is leírni helyesírási hiba nélkül.” Boissier mindehhez hozzáteszi, hogy Molière halála után egyetlen kéziratot, egyetlen levelet sem találtak otthonában. Annak sincs semmi nyoma, hogy hol tanult, és említi Voltaire-t, aki megkérdőjelezi, hogy Molière végzett volna bármiféle tanulmányokat. Majd folytatja Molière pályafutásának leírását. 1643-ban a huszonegy éves J-B Poquelin, apja pénzén, Madeleine Béjart-al színtársulatot alapít. Feleségül veszi Béjart lányát és Rouenba költöznek, egy utcányira Corneille házától. Madeleine Béjart játssza Xiména szerepét Corneille Cidjében. Ez lesz a kezdete egy hosszú és gyümölcsöző együttműködésnek. Corneille javasolja Poquelinnek a Molière nevet. 
Jóllehet Corneille híres drámaíró, ez nem biztosít számára megfelelő anyagi körülményeket. Richelieu 1642-ben bekövetkezett halálával elveszíti mecénását. Ekkor születik meg a megegyezés Molière és Corneille között: Corneille fogja írni a színműveket Molière számára, a legteljesebb névtelenséggel. Boissier szerint így indul Molière karrierje. Corneille megírja a Tartuffe, Don Juan, A mizantróp, A kényeskedők, A tudós nők, Az úrhatnám polgár, A képzelt beteg című darabokat. Az együttműködés Molière 1673-ban bekövetkezett haláláig tart. 
Boissier azzal fejezi be tanulmányát, hogy Molière tanulás helyett egy párizsi kabaréba járt szórakozni és soha senki nem látta írni, és amikor színtársulata volt, csupán pojácáskodott a színpadon. „A híres Molière soha nem írt egy sort sem”, mondja ki Boissier a szigorú verdiktet. 

Kép forrása

Nyugtass meg kételyemben
2006-ban megjelenik Jean-Paul Goujon és Jean-Jacques Lefrère „Ôte-moi d’un doute…” L’Énigme Corneille-Molière” („Nyugtass meg kételyemben…” A Corneille-Molière rejtély) című könyve. Az idézőjel arra utal, hogy egy Corneille-idézetről van szó. Valóban, a Cid második felvonása második jelenetében mondja Don Rodrigo: „Nyugtass meg kételyemben. Diegót ismered?” A szerzők nem állnak sem az egyik, sem a másik oldalra a vitában. Részletesen ismertetik a polémiát és így foglalják össze véleményüket: „Nem lenne érdektelen, ha a moliéristák objektívebben vizsgálnák „főnökük” életét és műveit. Ha túlságosan szent és sérthetetlennek tartják a témát, többet ártanak, mint használnak, annál is inkább, mivel nem látjuk be, hogy egy ilyen vizsgálódás mennyiben árthatna Molière-nek. Rámutatni néhány életrajzi hiányosságra vagy színházi produkcióinak egyenetlenségeire, nem jelenti azt, hogy perbe fognánk, sem azt, hogy ellenszenvessé tennénk. Lényegében a Molière-szakértők hasonló feladat előtt állnak, mint a Corneille-el foglalkozók. Azt szeretnénk, hogy kutatásaink folytatókra találjanak. Akár elutasítják, akár elfogadják megjegyzéseinket, úgy gondoljuk, mind Molière, mind Corneille csak nyernének rajta. Mindenesetre, a rejtély megmarad. Sőt, véleményünk szerint egyre bonyolultabb.”
Ez lehetne a vita lezárása. Ám a polémiának koránt sincs vége. 

Kép forrása

Ha kettő meg kettő négy
Jean Forestier, aki már 2003-ban védelmébe veszi Molière-t, honlapján, televíziós interjúkban, konferenciákon, újra meg újra visszatér a Molière-Corneille vitára. Gúnyos hangnemben indítja támadását Dominique Labbé ellen: „Óriási hír! Dominique Labbé, a lexikális statisztikák specialistájának munkái lehetővé teszik egy „tudományos talány” megoldását, ami Molière színdarabjainak szerzőségét illeti (…) A gond csak az, hogy Molière műveit illetően nincs tudományos talány.” A továbbiakban Forestier ismerteti Labbé módszerét és azt bizonygatja, hogy a számítógépes módszerrel az is kimutatható lenne, hogy nem csupán Molière, de más XVII. századi szerzők műveit is Corneille írta. 
2009-ben Dominique Labbé újabb könyvet jelentetett meg Si deux et deux font quatre, Molière n’a pas écrit Dom Juan (Ha kettő meg kettő négy, nem Molière írta a Don Juant) címmel. Hosszú évek kutatásait foglalja össze. Molière életét, teljes munkásságát feldolgozza és ugyanazt a következtetést vonja le, mint számítógépes kutatásai alapján. Megjegyzi, hogy Corneille és Molière között együttműködés volt, ami egyáltalán nem tér el a kor szokásaitól. 
Az utóbbi években a vita elcsendesedni látszik. 
A cikk bevezetőjében említett Corneille Molière A megegyezés című színdarab nem foglal állást, csupán kérdéseket vet fel.