Parafrázis

MEGJELENT: 2017. április 20. | SZERZŐ: Aristo

Olvasgatom Mikszáthot szorgosan és egyre nagyobb örömömet lelem benne. Így szemem elé került a Magánnézetek a cselédjavítás tárgyában című írása is. Valahogyan azonnal Illyés és a Puszták népe jutott eszembe. Nyilván nehéz a két írást összehasonlítani, hiszen Illyés egy terjedelmesebb művet szentel a cselédek életének, míg Mikszáth a tőle megszokott rövid tollrajzot tesz elénk. De mindketten a cselédek sorsáról írnak, és sokat elmond róluk, amit és ahogyan látnak. 

Mikszáth azzal kezdi, hogy „...hova is lettek hát azok a jó, hű cselédek, kikről annyi szép emlékünk maradt fel a múltból?” Elmondja, hogy mivel a nemesek '48 előtt nem fizettek adót ezért tellett nekik számolatlan cselédre és mivel sokan voltak kevés munka jutott nekik. Így aztán – az általános semmittevésben – könnyű volt kiérdemelni a „jó cseléd” jelzőt. Az állapotok jellemzésre írja, szokott szarkazmusával: „...még az is erényül rovatott fel a cselédnek, ha csak maga lopott az urasági csűrből, hanem másoknak nem engedte meg.” A dolgok azonban megváltoztak. Az uraság úgy gondolja, a befizetett adóból tartsa el már az állam azokat a szegényeket, akiket eddig ő tartott el. 

A földművelés már csak olyan, hogy nyáron rettentő sok munka van, míg télen alig. Így aztán – mint írja – télen ingyen is lehet cselédet szerezni, nyáron meg pénzért sem. Nyaranta nem cselédnek, hanem napszámosnak állnak, az többet hoz a konyhára, ám Mikszáth szerint a napszámos munkájában sincs sok köszönet. Sokan csinálják azt is, hogy kihúzzák a telet cselédként, aztán tavasszal – mikor kezdődik a munka dandárja – otthagyják gazdájukat. Nem titkolja, az uraknak is megvan a maguk felelőssége a dologban. „Mert kevés a becsületérzés a cselédben, mert rendszeresen megöletik az benne némely rossz bánású gazdák által, kik a cseléddel barom gyanánt bánnak, s ki ezáltal később hozzászokik gazdáját legnagyobb ellenségének tekinteni, akinek ahol lehet, titkon ártani törekszik...” mindezek okán azt javasolja, hogy külön törvényben szabályozzák a cselédek foglalkoztatását, jogait és kötelességeit. 

Illyés 1936-ban jelenteti meg a Puszták népét. Ekkorra azonban már minden megváltozik. A Mikszáth által javasolt törvények megszülettek, de – Illyés szerint – nem sok köszönet van bennük. Az ő leírásában a cselédek valamiféle félállati sorban tartatnak, jogaik alig vannak, kötelességük viszont annál több. Kénye-kedvére ki vannak szolgáltatva gazdáiknak. Az egész kép sötét, lehangoló. A cselédek pedig úgy védekeznek, ahogyan tudnak. Például lopnak, ha tehetik. Elmeséli, hogy gyermekkorában a szomszéd gazda terményét szedte össze, s mikor felpofozták érte riadtan kérdezte: „Hát nem urasági?” – mert, ha az, akkor szabad préda. 
A cselédek másik módszere az energiatakarékosságra a végtelen lassúság volt, Illyés szerint. Leír egy jelenetet, mikor az ökrös szekér hajtója – Róka bácsi – a pipagyújtást is képes félóráig elhúzni. Persze szerinte ez nem más, mint önvédelem, az amúgy kibírhatatlan robot ellen.  

Zárójel. Mikor magam is a mezőgazdaságban morzsoltam napjaimat, már a kuláklistákhoz képest második-harmadik generáció dolgozott a TSZ-ben. Még ekkor is tökéletes pontossággal meg lehetett mondani, a nagy egyenlőségben, hogy kinek a szülei, nagyszülei voltak gazdák és kié cselédek. A gazdák ivadékai – a kulákoké – szorgalmasabbak voltak, nem kellett annyit futni utánuk, hogy tegyék a dolgukat. Megértették a magyarázatokat, mit miért kell csinálni, mert meg akarták érteni. Bármilyen nevetségesen hangzik is, de vonakodva, így kevesebbet loptak. Pedig a „közös” szabad préda volt. Nem így a cselédivadékok. Lassan, hanyagul dolgoztak, kárt tettek állatba, szerszámba, csak dolgozni ne kelljen. Lopni pedig egészen káprázatosan tudtak. Úgy tűnik, e tulajdonságuk szokástörténeti alapját találjuk meg Illyésnél. A napjaim nagy része az ő felügyeletükre, ellenőrzésükre ment el. Zárójel bezárva. 

Kérdés persze, hogy miért ez a nagy különbség a két író között, ugyanazon téma kapcsán? Miért látja ennyire különbözően a cselédség sorsát két olyan íróember, akik egyaránt jó ismerik témájukat, nem elbeszélésekből, hanem saját tapasztalataikból? Mikszáth a századfordulón írja művét, Illyés alig harminc-néhány évvel később, ami nem túl hosszú idő egy népréteg életében. Mi változott? 
Mivel részletesen foglalkozik vele, megtudjuk, hogy nagyjából olyan jogszabályok kötik Illyés cselédeit, mint amiket Mikszáth, a legnagyobb jóindulattal javasolt. Ám senki sem tartja be azokat. Mikszáthnál – minden érdekellentét dacára – valamiféle patriarchális viszony látszik az úr és a cseléd között. Persze tudom a „patriarchális” mára szitokszóvá vált bizonyos ajkakon, ám valójában egyáltalán nem ördögtől való dolog az. Az úr, a pater familias, felelősséggel is tartozik az övéi iránt. Ez volt az alapja a hűbéri társadalomnak. Nem csak a jobbágy tartozott hűséggel, munkával urának, hanem az úr is a jobbágyának. Neki az volt a feladata, hogy fegyvert öltsön és megvédje a jobbágyait. A mikszáthi képben, lassan elhomályosulva ez él még. Illyésnél ennek már nyoma sincs. Nála az úr és a cseléd kibékíthetetlen ellenségek, érdekeik homlokegyenest eltérőek. Az illyési leírás persze torzít, a szerző baloldali hajlamai szerint, de akkor is megdöbbentően különböző a két kép. 

A különbség oka, ami nagyon megváltozott, arról így ír Illyés: „Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát a budapesti Strasser és König cég”. A veretes nevű cég színre lépésével beköszöntött az agrárkapitalizmus kora. A bérlőt – és harmincas évekre a magyar földbirtokok nagyobb része bérlők kezén volt – nem fűzte semmi a cselédeihez. Pénzt akart, hasznot, minél többet és ennek eszköze volt az alacsony bér és a jogfosztás, a túldolgoztatás. Vége a cselédei között élő nemes archaikus életének. Pató Pál úr nem pipázik és locsolja borral torkát immár a méhesben. Kihal egy életforma, melyben úrnak és cselédnek egyaránt megvolt a maga megszokott helye. A beköszöntő kapitalizmus pedig – lévén importáru – nem úgy működött a pusztákon és falvakban, ahogyan azt elvárták tőle a derék tizenkilencedik századi liberálisok, akik célul tűzték ki meghonosítását. Nem nőtt tőle az életminőség, ahogyan hívei hitték, hanem ellenkezőleg romlott. Az úr és szolga viszonyából a mindent uraló pénz és profit maradt. 
Hát ilyen furcsán rímelnek egymásra olyan írók, akik alig harminc-egynehány évvel követik egymást a magyar Parnasszuson. Mi kései olvasók pedig elgondolkodhatunk azon, hogy vajon mit is jelent – ennek fényében – a fejlődés fogalma. 

Megosztás

Egypercesek

Oliver és Vlagyimir beszélgetnek

Oliver és Vlagyimir beszélgetnek

A nagypolitika egy olyan mélyvíz, melybe nem úszógumival, hanem tengeralattjáróval kell bemártózni

Egy könyvtáros csak könyvet lophat

Egy könyvtári dolgozó két éven keresztül könyveket és folyóiratokat lopott, majd eladta azokat

Magyarnak lenni büszkeség

Hangoskönyv a magyar történelemről

Amikor a sci-fi mester politika thrillert ír

A nyomozás során gyorsan rájönnek, hogy rendkívül nagy a tét

Picasso- Pápán

Művei absztraktok, néha kubisták, néha líraiak

Feliratkozás a hírlevélre

Email