Olvasgatom Mikszáthot szorgosan és egyre nagyobb örömömet lelem benne. Így szemem elé került a Magánnézetek a cselédjavítás tárgyában című írása is. Valahogyan azonnal Illyés és a Puszták népe jutott eszembe. Nyilván nehéz a két írást összehasonlítani, hiszen Illyés egy terjedelmesebb művet szentel a cselédek életének, míg Mikszáth a tőle megszokott rövid tollrajzot tesz elénk. De mindketten a cselédek sorsáról írnak, és sokat elmond róluk, amit és ahogyan látnak. 

Mikszáth azzal kezdi, hogy „...hova is lettek hát azok a jó, hű cselédek, kikről annyi szép emlékünk maradt fel a múltból?” Elmondja, hogy mivel a nemesek '48 előtt nem fizettek adót ezért tellett nekik számolatlan cselédre és mivel sokan voltak kevés munka jutott nekik. Így aztán – az általános semmittevésben – könnyű volt kiérdemelni a „jó cseléd” jelzőt. Az állapotok jellemzésre írja, szokott szarkazmusával: „...még az is erényül rovatott fel a cselédnek, ha csak maga lopott az urasági csűrből, hanem másoknak nem engedte meg.” A dolgok azonban megváltoztak. Az uraság úgy gondolja, a befizetett adóból tartsa el már az állam azokat a szegényeket, akiket eddig ő tartott el. 

A földművelés már csak olyan, hogy nyáron rettentő sok munka van, míg télen alig. Így aztán – mint írja – télen ingyen is lehet cselédet szerezni, nyáron meg pénzért sem. Nyaranta nem cselédnek, hanem napszámosnak állnak, az többet hoz a konyhára, ám Mikszáth szerint a napszámos munkájában sincs sok köszönet. Sokan csinálják azt is, hogy kihúzzák a telet cselédként, aztán tavasszal – mikor kezdődik a munka dandárja – otthagyják gazdájukat. Nem titkolja, az uraknak is megvan a maguk felelőssége a dologban. „Mert kevés a becsületérzés a cselédben, mert rendszeresen megöletik az benne némely rossz bánású gazdák által, kik a cseléddel barom gyanánt bánnak, s ki ezáltal később hozzászokik gazdáját legnagyobb ellenségének tekinteni, akinek ahol lehet, titkon ártani törekszik...” mindezek okán azt javasolja, hogy külön törvényben szabályozzák a cselédek foglalkoztatását, jogait és kötelességeit. 

Illyés 1936-ban jelenteti meg a Puszták népét. Ekkorra azonban már minden megváltozik. A Mikszáth által javasolt törvények megszülettek, de – Illyés szerint – nem sok köszönet van bennük. Az ő leírásában a cselédek valamiféle félállati sorban tartatnak, jogaik alig vannak, kötelességük viszont annál több. Kénye-kedvére ki vannak szolgáltatva gazdáiknak. Az egész kép sötét, lehangoló. A cselédek pedig úgy védekeznek, ahogyan tudnak. Például lopnak, ha tehetik. Elmeséli, hogy gyermekkorában a szomszéd gazda terményét szedte össze, s mikor felpofozták érte riadtan kérdezte: „Hát nem urasági?” – mert, ha az, akkor szabad préda. 
A cselédek másik módszere az energiatakarékosságra a végtelen lassúság volt, Illyés szerint. Leír egy jelenetet, mikor az ökrös szekér hajtója – Róka bácsi – a pipagyújtást is képes félóráig elhúzni. Persze szerinte ez nem más, mint önvédelem, az amúgy kibírhatatlan robot ellen.  

Zárójel. Mikor magam is a mezőgazdaságban morzsoltam napjaimat, már a kuláklistákhoz képest második-harmadik generáció dolgozott a TSZ-ben. Még ekkor is tökéletes pontossággal meg lehetett mondani, a nagy egyenlőségben, hogy kinek a szülei, nagyszülei voltak gazdák és kié cselédek. A gazdák ivadékai – a kulákoké – szorgalmasabbak voltak, nem kellett annyit futni utánuk, hogy tegyék a dolgukat. Megértették a magyarázatokat, mit miért kell csinálni, mert meg akarták érteni. Bármilyen nevetségesen hangzik is, de vonakodva, így kevesebbet loptak. Pedig a „közös” szabad préda volt. Nem így a cselédivadékok. Lassan, hanyagul dolgoztak, kárt tettek állatba, szerszámba, csak dolgozni ne kelljen. Lopni pedig egészen káprázatosan tudtak. Úgy tűnik, e tulajdonságuk szokástörténeti alapját találjuk meg Illyésnél. A napjaim nagy része az ő felügyeletükre, ellenőrzésükre ment el. Zárójel bezárva. 

Kérdés persze, hogy miért ez a nagy különbség a két író között, ugyanazon téma kapcsán? Miért látja ennyire különbözően a cselédség sorsát két olyan íróember, akik egyaránt jó ismerik témájukat, nem elbeszélésekből, hanem saját tapasztalataikból? Mikszáth a századfordulón írja művét, Illyés alig harminc-néhány évvel később, ami nem túl hosszú idő egy népréteg életében. Mi változott? 
Mivel részletesen foglalkozik vele, megtudjuk, hogy nagyjából olyan jogszabályok kötik Illyés cselédeit, mint amiket Mikszáth, a legnagyobb jóindulattal javasolt. Ám senki sem tartja be azokat. Mikszáthnál – minden érdekellentét dacára – valamiféle patriarchális viszony látszik az úr és a cseléd között. Persze tudom a „patriarchális” mára szitokszóvá vált bizonyos ajkakon, ám valójában egyáltalán nem ördögtől való dolog az. Az úr, a pater familias, felelősséggel is tartozik az övéi iránt. Ez volt az alapja a hűbéri társadalomnak. Nem csak a jobbágy tartozott hűséggel, munkával urának, hanem az úr is a jobbágyának. Neki az volt a feladata, hogy fegyvert öltsön és megvédje a jobbágyait. A mikszáthi képben, lassan elhomályosulva ez él még. Illyésnél ennek már nyoma sincs. Nála az úr és a cseléd kibékíthetetlen ellenségek, érdekeik homlokegyenest eltérőek. Az illyési leírás persze torzít, a szerző baloldali hajlamai szerint, de akkor is megdöbbentően különböző a két kép. 

A különbség oka, ami nagyon megváltozott, arról így ír Illyés: „Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát a budapesti Strasser és König cég”. A veretes nevű cég színre lépésével beköszöntött az agrárkapitalizmus kora. A bérlőt – és harmincas évekre a magyar földbirtokok nagyobb része bérlők kezén volt – nem fűzte semmi a cselédeihez. Pénzt akart, hasznot, minél többet és ennek eszköze volt az alacsony bér és a jogfosztás, a túldolgoztatás. Vége a cselédei között élő nemes archaikus életének. Pató Pál úr nem pipázik és locsolja borral torkát immár a méhesben. Kihal egy életforma, melyben úrnak és cselédnek egyaránt megvolt a maga megszokott helye. A beköszöntő kapitalizmus pedig – lévén importáru – nem úgy működött a pusztákon és falvakban, ahogyan azt elvárták tőle a derék tizenkilencedik századi liberálisok, akik célul tűzték ki meghonosítását. Nem nőtt tőle az életminőség, ahogyan hívei hitték, hanem ellenkezőleg romlott. Az úr és szolga viszonyából a mindent uraló pénz és profit maradt. 
Hát ilyen furcsán rímelnek egymásra olyan írók, akik alig harminc-egynehány évvel követik egymást a magyar Parnasszuson. Mi kései olvasók pedig elgondolkodhatunk azon, hogy vajon mit is jelent – ennek fényében – a fejlődés fogalma.