A Harmonia cælestisben írja Esterházy Péter 2000-ben: „A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, csak nem mindig találtatik ember hozzá, de van, ott van.” Ennek a mondatnak súlyát akkor éreztük meg igazán, amikor halála előtt néhány hónappal kiadott utolsó könyvét, a Hasnyálmirigy naplót olvastuk. De vegyük sorba az író életének „rettentő pillanatait”, amelyekre maradéktalanul érvényesek a fentebb idézett szavak.

A kitelepítés
Az „osztályidegen” Esterházy család kitelepítését a gyermeki szemlélet bájos humorával, egy gombfocimeccs leírása közben mondja el az író a Fancsinkó és Pintában. Az anya kezében tartja a kitelepítésről szóló határozatot. Az ávósok hátborzongató nyájasságát gyermeki naivitás prizmáján át láttatja Esterházy. Fancsinkó megszólal: „Imént érkezett két ballonkabátos. – Előrébb hajolt, hogy „intimebb” legyen a hangulat. – Mintha mindig ez a két pofa jönne. Ezek talán csak ketten vannak? Szegények. – Részvevően bólogatott, egyre bűbájosabb lett. – Fölajánlották, hogy már holnap falura utazhatunk.” Az anya természetesen elsírja magát a végzés olvasatakor, amit Pinta – ismét csak a gyermek szemével, de egy felnőtt iróniájával – kommentál. „Pinta szerepként mondta: – Ezek a nők! Örömükben el-eltörik a mécses. Hát igen: napfény, patak, a sok kedves háziállat. Nagy a kísértés.” A gyerekek ártatlan beszélgetése a továbbiakban is hátborzongatóan idézi fel a kitelepítést. „– A természet öle – dörmögtem. – Öl – mondta fölösen valamelyikőnk. Fancsikó vészjóslóan forgatta el egymáson két kis virágkezét. – Megkértek, hogy holnap reggel 8-ig lennénk ha szívesek elhordani az irhánkat. – Hát hordjuk el – vonta meg a vállát Pinta, és alamuszin meglökte az asztalt. (Mit remélt?)”
A Hahn-Hahn grófnő pillantása Robertó kitelepítésének leírásával indít. A mesélő Tabi László szavaival élve − akire Esterházy is utal valahol – „humorban pácolva” beszél a cseppet sem humoros eseményről: „Annyi látható haszna származott a házasságából, hogy 51 nyár elején őt is kitelepítették, ami saját jogon nem okvetlenül járt neki, a Hortobágyra került, orosz mintára száműzték, megfeledkezvén, hogy országunk nem alkalmas a száműzésre, mert ha az embernek Egerben volna, teszem azt, babája, akkor az egy nap alatt oda-vissza megjárható.”
A Harmonia cælestisben a kitelepített Esterházyéknak a „befogadó” család az utasítással dacolva „a legszebb, a tisztaszobát adták át (…), noha a papír szerint a tyúkszaros, alig fűthető, a házhoz ragasztott fészerszerűségben kellett volna laknunk (lakolnunk.)”

Az anya halála
Egy másik megrendítő esemény Esterházy életében édesanyja halála, amit A szív segédigéiben örökít meg. A regény nemcsak Esterházy, de a világirodalom egyik leginkább szívbe markoló, legszebben megfogalmazott jajkiáltása az anya elvesztésén érzett fájdalom kinyilvánítására.
A súlyos téma ironikus kezelése a kontraszt erejével hangsúlyozza mindvégig a gyász tragikumát. Különös módja ez a fájdalom kifejezésének, ám mindennél megrendítőbb. A szív segédigéiben Esterházy mindvégig az örkényi groteszkre emlékeztető, de már-már szarkasztikus humorral ábrázolja témáját. A kórház előtt találkoznak a testvérek, majd az ápolónő bevezeti őket beteg anyjukhoz a kórterembe. A kórházba látogató testvérek viselkedése a legkevésbé se mondható a helyzet súlyosságához illőnek. „Maradék testvérünk a háttérben krákogott, mint egy rajtakapott férj, majd széles mozdulatokkal széjjellökdösött minket, „ki ez a férfi, te cemende!?”, és a többi, zord volt és nevetséges;” Vagy: „Pukkadoztunk a röhögéstől, amikor egyszerre, kívülről, csönd szakadt ránk.” A helyzet groteszk fonáksága nem lehet ennél kiáltóbb. Nem más ez, mint egy önvédelmi reflex a gyász pillanatában, amikor a mesélő nem tudja gondolatait „illendően” irányítani. Ez történik akkor is, amikor a nővért követik a folyosón: „A nővér szótlanul terelt a homályos folyosókon. Rögtön gondoltam róla (nem tudtam, pedig akartam, mást tenni), hogy gonosz, velejéig gonosz és rosszindulatú személy,(…) a már kellemetlen betegeket ő teszi el láb alól, az holt biztos.”

Az ügynök apa
Bárki édesapjáról kiderül, hogy besúgó volt, megrázó, lesújtó és megbélyegző élmény a fiú számára. Fokozottan így volt ez Esterházy Péter esetében, aki 1999 őszén bement a Történeti Hivatalba, hogy megnézze, írtak-e róla jelentéseket, és ha igen, mi áll azokban. Itt kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy apja III/ 3-as ügynök volt. Ebből a tragikus élményből született a 2002-ben megjelent Javított kiadás.
„Az alábbiakban közreadom az ügynöki jelentéseket, azt, amit kimásoltam belőlük, valamint a közben keletkezett jegyzeteimet.” Nos, ezek a jegyzetek a téma súlyossága ellenére hallatlanul humorosak. (A könyvben pirossal jelzi az író azt, amit kimásolt a jelentésekből.) A megjegyzések egy része a jelentést megfogalmazók nyelvi, helyesírási hibáit pellengérezi ki, célzatosan utalva a hatalom kiszolgálóinak szellemi színvonalára.
1957. IV. 13.
Volt az osztrák követségen. Ügynök a rábízott feladatot végrehajtotta, de eredménnyel nem járt. Feladatként kapta meg, hogy B. A. csobánkai lakosról jellemzést adjon. Áprilisban nem Rómaifürdőn voltunk már? – A jellemzést egy l-lel írták, a vesszőket nekem kellett kitennem, ah minő ország.” Vagy: „Az októberi-novemberi eseményekben tudomásom szerint egyik sem vett részt. Beszélgetéseink során megélhetési kérdések képezték a főproblémát. Ezt még lehetett volna, kolléga, csiszolni, ezt a mondatot.” A primitív tartótisztet „kollégának” nevezni egyenesen szarkazmus. A jelentésírók kigúnyolásának gyöngyszeme ez is: „Az utóbbi időben ügynök kérésére ritkítottuk a találkozókat, mert olyan fordítási munkát végez, ami teljesen leköti, és magánéletében változást idézett elő. Nem emlékszek. Segítséget kívánunk neki adni sikeres munkájához. (???) Javították a németjét?”
A megjegyzések másik típusa az apára vonatkozik. Maró iróniával „védi meg” apját. „Kioktattam az ügynököt. Anyádat oktasd, ne az én okos, szegény, sokat szenvedett papámat!” „Különös tekintettel legyen a választásra és a távolkeleti kérdésre. Főleg az osztályidegen személyek véleményét tükrözze. Tükrözz, fater.”
Az alábbi megjegyzések arra utalnak, hogy jelentéseivel az ügynök apa készséges kiszolgálója a rendszernek „Értékelés: Ügynök jelentése javult, mert korábban sokkal rövidebb formában írta meg jelentéseit. Szerintem is javult, életesebb lett, színesebb, mintha a fogalmazás (bizony, teremtés!) örömét éreznők!” Vagy:
„1961. VII. 28.
Feladatom az volt, hogy a Szamovár eszpresszóban felkeressem Sz. É.-t. Úgy mentem oda, mint aki nem tudja, hogy ott ismerőst talál és „csodálkozva” fedeztem fel a pénztárnál. Lassan már élvezi is; újabb szint!”
A megjegyzések között az Esterházy által kedvelt humorforrásból, a mondások, szállóigék elferdítéseiből is találunk. „Értékelés: P.-né bridzsezni jár, de nem azokon a napokon, ahogy a bennünket érdeklő H. gróf. Hát…több nap, mint gróf.” De a „szócsinálás” se hiányzik ebből a művéből sem: „Egyelőre csak megfigyelést eszközöljön. Megjegyzés: Célunk az, hogy „Csanádit” fn. jelzésbe kombináció útján bevezessük. Körmönfontolunk.”
Vannak bejegyzések, amelyek ugyancsak humorosan, Esterházy saját könyveire utalnak.
„1958. IV. 24.
A jelentés operatív szempontból nem értékes, mivel abban csak családi problémákról van szó. Olyan, mint egy roszindulatú Harmonia Cælestis-kritika.” A következő bejegyzésben a Bevezetés a szépirodalomba című Estreházy-kötetről van szó. „Kapcsolata megszilárdult K.-val. Bevezetése befejezettnek tekinthető. Azaz ügynöknek is volt egy Bevezetése, nemcsak ügynök legidősebb fiának.”
A Javított kiadás sokkal többről szól, mint Esterházy Mátyás, az író édesapjának ügynökmúltjáról. Akárcsak a Kis Magyar Pornográfia, korkép, kórkép és körkép az ötvenes-hatvanas évek Magyarországáról.

A halálos kór
És most kanyarodjunk vissza Esterházy betegsége történetének krónikájához. A Hasnyálmirigy napló mindvégig sok iróniával, főleg öniróniával rögzíti a fájdalmas kezeléseket, elmélkedéseit a világ dolgairól, az irodalomról és környezetéről.
A regény indítása egy elterelő hadműveletként is felfogható, amivel az író jelzi, hogy még halálos betegségét is kellő humorral kívánja kezelni. „Rák, ez a jó kezdőszó, noha nem rögtön hangzott el, nem hamar, bár azt nem gondolnám, hogy kerülték az orvosok a szót. Sőt, én voltam, aki derűsen rákérdeztem.” Ezzel a meghatározása szerint „ontológiai derűvel” folytat a halálosan beteg író intim beszélgetéseket a H-nak, Hasmikának, kisasszonynak, édesemnek, mucinak becézett hasnyálmiriggyel. Amikor rosszul érzi magát: „Mondja, édesem, maga rántja majdnem görcsbe a pofaizmaimat, ha beleharapok egy almába?” A könnyebb napokon: „Édes kisasszony, elismerem, jól viselkedsz, figyelmes vagy, hagysz nyaralni.” A rák elterjedéséről: „Térfoglalás, lett leírva. Szóval nő. Hogy mondjam: nő bennem valami (muci, te ne próbálkozz kibújni a felelősség alól), vagy hogy én növök? A „Madame Bovary, c’est moi”-ból: a valami én vagyok. A rák nem külön van bennem. A rákom én vagyok (az állam meg a Lajos, a Lui).”
Az utolsó bejegyzés 2016. március 2., szerda. „Szívesen hinném azt, hogy ha így süt a nap, akkor nincsen semmi baj. Nem lehet. Kár, hogy ez marhaság. Szinte elalszom írás közben, pedig vagy hét órát aludtam. Sokat forgolódtam, a combom is fájt. Mintha nem egyedül aludtam volna. Hát persze! Most már soha nem leszek egyedül. H. mindig velem. A mindiget javítom örökké.”
Esterházy Péter négy hónappal később, július 14-én hagyott itt bennünket…örökké.