Orcsik Roland író, költő, műfordító és szerkesztő lírája minden tekintetben izgalmas és komoly kihívások elé állítja az olvasót. Nem rég jelent meg Harmadolás című, negyedik verseskötete, illetve nem sokára napvilágot lát első, Fantomkommandó című regénye is. A kötetről, a Tisza szerepéről és a fiatal költészet alakulásáról is kérdeztük őt.

– Előző, Mahler letöltve című versesköteted a zeneszerző valós és fiktív életébe kalauzoló verseket tartalmaz, illetve a zenéhez való viszonyodról is értesül belőle az olvasó. Az új, Harmadolás című verseskötet személyesebbre sikerült.
– Nagyképűnek hangozhat, de a Mahler-kötet után úgy éreztem, megszabadultam a bizonyítási kényszertől. A Harmadolásban több mozzanat van a privát szférámból, ám ettől még nem fognak jobban megismerni azok, akik rám kíváncsiak. A versben a szubjektum olyan, mint a csalás: itt a piros, hol a piros. A vers elsősorban a befogadóját kell, hogy megérintse, felkavarja, megőrjítse, vagy éppen megnyugtassa.

– Származásodnál fogva a magyar mellett a szerb kultúrkörben is otthonosan mozogsz. A kettő támogatja, kiegyenlíti, inspirálja egymást? Milyen hozadékai vannak a szerb irodalom ismeretének a verseidben?
– Számomra a kettős kultúra lehetővé teszi, hogy a magyart, illetve a szerbet kívülről tudjam látni. Ez persze egyben megfosztás is, a teljes azonosulás hiányát is jelenti. Volt idő, amikor a kettős származású magyar írók igyekezték elrejteni az etnikai eretnekségüket. Pl. amikor a Petőfi-rajongó szerb romantikus költő, Đura Jakšić meglátogatta Petőfit, s szerbül üdvözölte, Sándor nem viszonozta a köszönését. Valószínűleg, ha franciául üdvözli, nem lett volna gond, mert Franciaország az Eldorádót jelentette, Szerbia pedig (mindmáig) a nyomort, az elmaradottságot, Balkánt stb. A magyar kultúrát viszont sohasem a bezárkózás, mindig is a nyitottság tette naggyá. Sok inspirációt merítek a szerb irodalomból, de ez nem tudatos bennem, inkább ösztönös. Nekem Slobodan Tišma ugyanolyan fontos, mint Krasznahorkai. Ám ha a magyar olvasó képes ezek ismerete nélkül is befogadni, élvezni a munkáimat, akkor megérte irodalommal foglalkoznom. Ugyanis számomra az irodalom a szellem része, és a nyelvi korlátok ellenére a nemzeti, a nemi, a vallási és a politikai elkötelezettségek fölött áll, anélkül, hogy tagadná azok jelentőségét.
– Idén ősszel jelenik meg Fantomkommandó című első regényed. Mire tesz a könyv kísérletet?
– Igen, ősszel jelenik meg az újvidéki Forum és a budapesti Kalligram kiadópárosnál. A regény a délszláv háború kirobbanása előtti időszakban játszódik. Nem realista mű, és csak áttételesen van köze a trauma-irodalomhoz. Számomra az is kétséges, lehet-e egyáltalán hitelesen, irodalmi szédelgés (fikció) nélkül a traumáról írni? Nemcsak a hullahegyeket kell látni. Az a vég.  De mi előzte meg a borzalmakat? A regényem inkább a trauma reflexiója, semmint feldolgozása. Vagy inkább reflexiók sora, mivel hat nézőpontból látunk rá a történésekre. Preapokaliptikus abszurd, amelyben kamaszok, szülők, a zene és egy törpe játssza a főszerepet.

– A komoly múlttal rendelkező Tiszatáj folyóirat szerkesztője vagy. Hogy látod, kellően izgalmas az irodalmi élet, okoznak számodra pozitív meglepetést a fiatal szerzők küldeményei?
– A vers-illetve a kritika-rovatot szerkesztem a folyóiratnál. A lírában hozzám azok a költők állnak közel, akik mernek továbblátni az egyébként számomra igen fontos exTelep szerzők horizontján, anélkül, hogy a Nyugat-, vagy az Újhold-imitációt választanák. A Telep szerzői nekem nem a Kemény István iránti rajongásuk miatt számítottak, hiszen Keményt már a korábbi generációk is a magukénak tartották. Elsősorban a neoavantgárd irányába tett erőfeszítéseik izgalmasak. Az egyáltalán nem gond, hogy most sem terem minden bokorban Rimbaud. Mondjuk az kicsit zavar, hogy sokan higított Krusovszky-szörpöket gyártanak, miközben maga Krusovszky Dénes kötetről kötetre képes megújulni, intellektuális izgalmat kelteni a legjobb költeményeiben. A kockázatmentes vers receptje azonban: egy kis sápadt egzisztencializmus, egy kis testedzés, egy kis szerelmi csalódás, ondó csöppen ide, ondó csöppen oda, helyenként Szűz Mária is beleköp a levesbe, mindez bő gatyaként lötyögő formában. Előbb-utóbb csak jön egy új generáció, mely a Telephez hasonlóan pofon üti a közízlést. Tömegesen sok rossz és néhány közölhető vers van. Kevés a jó, remekmű pedig alig akad – ám ez nem pusztán a fiatalokra jellemző.