Hegel bújt az irodalomtörténetbe

MEGJELENT: 2015. április 20. | SZERZŐ: Rácz András

Levelet kaptam az egyik kiadónktól, amelyből kiderült, hogy a közelgő Könyvfesztiválon izgalmas program vár az érdeklődőkre. Április 24-én, pénteken 14 órakor a Supka Géza teremben Európai Olvasnivaló címen, a Könyvtáros Klubbal közös szervezésben Európai Unió fordítástámogatási projektjének keretében megjelent könyvekről beszélgetnek Böröczki Tamás, a Gondolat Kiadó, Horváth Balázs, a Typotex Kiadó és Váradi Péter, a L’Harmattan kiadó főszerkesztője. Mielőtt azonban azt gondolná a kedves olvasó, hogy hosszú ajánlót fogok írni a rendezvényről, gyorsan leszögezem, hogy nem.
Amiről most szó lesz, az az a kérdés, hogy vajon hol van a helye a műfordításnak a nemzeti irodalomban.

Idegen test vagy önálló alkotás?

Minden alkalommal, amikor irodalomtörténetet, esetleg szélesebb nézőpontú kultúrtörténetet olvasok, döbbenten állapítom meg, hogy a műfordítás teljességgel kimarad a történeti narratívából. Mintha idegen testként ékelődne az adoptált szöveg a nemzeti művelődés múltjába, mintha a fordítás, pontosabban a lefordított művek megjelenése a hazai irodalomban nem befolyásolnák az irodalom, vagy általában a kultúra további alakváltozásait, mintha a műfordítás nem volna része az irodalomnak sem az alkotók oldaláról, sem az olvasóközönség oldaláról nézve.
A minap hosszú és tartalmas cikket közölt a Versus a műfordítások ellentmondásos és szórakoztató történetéről, s ebben a szerző, Bán Zoltán András tagadva az irodalomtörténet írás gyakorlatát, ki nem mondva, de nyilvánvalóan a nemzeti irodalom részeként mutatja meg a fordítások történetét.
Miután elmeséli, hogy számos szöveg több fordításban is megjelenhet egy adott nyelven, elmondja azt is, miért születnek időről időre új fordítások. S egyebek mellett ezt írja: „Előfordul még, ritka esetben, hogy egy olyan jelentős alkotó lép színre az adott irodalmi világban, akinek fordításai voltaképpen saját életműve részét alkotják, így az átültetéseket a közönség (és maga szerző is) bizonyos mértékig nem fordításoknak, hanem az ő bibliográfiájába tartozó, önálló alkotásoknak tekinti. Karinthy Micimackó fordítása lehet a klasszikus eset, melynek semmi köze az eredetihez, de ez senkit nem zavar, hiszen a könyv immár a magyar irodalom és köznyelv része.”
Mégis a fordítás, mint egy-egy szerző „bibliográfiájába tartozó, önálló alkotás” nincs jelen az irodalomtörténet írásban. Persze a lelkiismeretes kultúrtörténészek megemlítik alkotóinkról, hogy lefordította ezt vagy azt, maga a fordítás mégsem irodalomtörténeti esemény.

Szerző nem létezik olvasók nélkül
Pedig a valóságban az irodalom története egyáltalán nem az az esetlen kronologikus folyamat, mint amilyennek a klasszikus irodalomtörténet megmutatja. Az a belterjes nézőpont, amely a szerzők és műveik születési dátumai szerint fűzi logikai láncra a nemzeti irodalom történetét, hamis és félrevezető. A szerzőcentrikus nézőpont, mint Babits európai irodalom története, tévútra viszi az előadást. Mert valójában szerző nem létezik olvasók nélkül. Az az hégeliánus szemlélet, amely szerint az irodalom, mint valami világszellem, a nagy alkotókban ismer önmagára, a nagy írókban nyilatkoztatja ki önmagát – s így az irodalom története valamiféle hatalmas hömpölygő folyam, amely tulajdonképpen független attól, hogy kik olvassák, értik, vagy nem értik – misztikus ködbe burkolja kultúrtörténetet. A máig élő meggyőződés, amely a nemzeti irodalmat olyasvalaminek látja, amelyben a nemzet szelleme, karaktere, jelleme, vagy az aktuális ideológiának megfelelő nemtudommicsodája ölt testet, éppen ekkora badarság.
Valójában az irodalom története nem az írás, hanem az olvasás története kellene, hogy legyen, hiszen az író nem attól válik íróvá, hogy szövegeit papírra veti, hanem csakis attól, hogy szövegeinek akadnak olvasói. Mi több, akadnak olyan olvasói, akikre – valamilyen értelemben – hatni tud a megírt szöveg.
Nem szeretnék itt most belebonyolódni a művészi színvonal kérdésébe, ezért röviden jelzem, hogy a hatás alatt olyasmit értek, ami az emberi minőség kérdését feszegeti, az olvasó személyes életét teszi újraértelmezhetővé, egyszóval valamilyen katarzishoz vezet. De ebben a tekintetben az irodalmi szöveg bizony szociális jelenség, amelynek nemzeti jellegét az adja, ha az adott társadalomban sokakra tud hatni.
Az, hogy mikor élt, vagy, hol élt, milyen nyelven alkotott eredetileg egy szerző, mellékes ahhoz képest, hogy mikor és milyen körülmények között vált részévé egy adott nemzet kultúrkincseinek, kevesebb pátosszal szólva, mikor és hogyan vált népszerű olvasmánnyá az adott nyelven.

Mikor hatott Anonymus?
Votisky Zsuzsával, a Typotex Kiadó vezetőjével Szepesi Dóra készített interjút az Új Könyvpiac áprilisi számában, s a kiadó vezetője egyebek mellett a következőkre hívja föl a figyelmet: „Minden nációban vannak nagyszerű műfordítók. Ők azok, akik legalább két nyelvnek birtokában, és elsőrangú irodalmi műveltségük, nyelvi, írói kvalitásuk alapján keresztül kasul szállítják a remek szövegeket a soknyelvű Európában. Ők az európai kultúra nyelvi közvetítői…”
De, ami ennél is lényegesebb, Votisky Zsuzsa arra is fölhívja a figyelmet, hogy a kultúra részévé váló irodalmi adaptáció jelentősen befolyásolja a nemzeti irodalom további sorsát: „Figyelemreméltó a magyar fordítási kultúra. Ismert, hogy Thomas Mann, Bulgakov például magyarul jelent meg először fordításban, tehát jó tudatosítani, szerencsés helyzetben vannak a magyar olvasógenerációk. Érdekes, hogy például a szlovénok csak most fordítanak Kafkát! Tehát olyan művek, amelyek benne vannak a magyar kultúrában ötven-hetven éve, csak most fognak bekerülni egy másikba, mert nem volt hozzá műfordítás.”
Hogy pedig Thomas Mann vagy Bulgakov – éppen a korai fordítás révén – hatással volt a magyar irodalomra abban nehéz kételkedni. Mi több, talán még az is kijelenthető, hogy a fordítások megjelenése utáni magyar irodalom nem is lenne érthető Thomas Mann hatásának figyelembe vétele nélkül.
És persze a fordításokhoz tartozik az is, amikor saját – mondjuk, latin nyelven alkotó – szerzőink a szélesebb olvasótábor elé kerülnek. A klasszikus irodalomtörténetek egészen rossz helyet tárgyalják például Anonymus Gesta Hungarorumát. Valami középkori irodalmi emléknek tekintik a szöveget, pedig valódi hatással csak azután lehetett a magyar írókra és olvasókra, miután 1746-ban Schwandtner János kiadásában, Bél Mátyás előszavával először jelent meg.
És, ha így nézzük, akkor Anonymus tulajdonképpen Mikes Kelemen, Faludi Ferenc, Bod Péter és Szenci Molnár Albert kortársa. Mint ahogyan Kaffka a szlovén irodalom történetében XXI. századi íróvá válik.


Címkefelhő
Megosztás

Egypercesek

Putyin kémkedő verebe

Putyin kémkedő verebe

A szenvedély veszélyes, mint a kémkedés Moszkvában

Titokzatos történelem

Művelődéstörténeti-irodalmi beszélgetéssorozat a Várkert Bazárban

Elit játszma pókerarccal

Hogyan tett kockára mindent, hogyan szerzett hatalmas vagyont, és hogyan vesztette el

Mesét mondanak a Kolibriban

Egy-egy történetet a kamaszkorból, ami valami miatt fontos, érdekes, elgondolkodtató

Most minden valamirevaló férfinek itt a helye!

Százhúsz tábori lap, levél és képeslap, valamint egy szakadozott fényképalbum

Feliratkozás a hírlevélre

Email