A nándorfehérvári diadal

MEGJELENT: 2014. július 22. | SZERZŐ: Rácz András

A mai napon a nándorfehérvári diadal 558. évfordulójára emlékezünk, hiszen 1456. július 4–21. között a keresztények Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár várát II. Mehmed jelentős túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd július 22-én Hunyadi János vezetésével a vár melletti csatában legyőzték a törököket. A győzelem mintegy 70 évre megállította a törökök további európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozását.
A déli harangszó az egész keresztény világban azóta is a nándorfehérvári diadalra emlékeztet, bár a pápai bulla eredetileg nem a győzelem megünneplésére, hanem  a veszélyre figyelmeztetendő rendelte el a déli harangozást.
Sok történelmi leírásból ismerhetjük a csata menetét, ám Bán Mór, a népszerű Hunyadi sorozat szerzője egy baráti beszélgetés alkalmával, a megszokottól eltérően mesélte el a jeles históriát.

Az író nem történész
– Nekem, mint írónak kivételes lehetőségem van arra, hogy összerakjam a történetet úgy, ahogyan az a legvalószínűbben megesett. A munkám során rengeteg forrást használok. Barátaim segítenek abban, hogy hozzájussak olyan adatokhoz, forrásokhoz, szakkönyvekhez, amit a magyar történészek közül is csak kevesen forgatnak. Román nyelvű köteteket éppen úgy tudok használni, mint szerb vagy török emlékezéseket. Ugyanakkor nekem nem kell tekintettel lennem arra, hogy a forrás mennyire megbízható, vagy mennyire hiteles, mint egy történésznek. Ha úgy vélem, logikailag jobban beleillik az események menetébe, mint az akadémikus történészek állításai, akkor így írom meg az adott jelenetet. Ha tévedek, hát tévedtem. Senki ne vegye históriai tényállításnak szavaimat…
– Én mégis úgy látom, törekszel a hitelességre.
– Amennyire csak tudok. Előfordult, hogy a korabeli tüzérséggel kapcsolatban új adatokat szereztem, és az egyik kötet új kiadásában már ki is javítottam a korábbi tévedéseimet. Ugyanakkor vannak olyan feltevéseim, amit bizonyítani nem tudok, de nem pusztán utalások támasztják alá elméletemet, sokkal inkább az események belső logikája. A történettudomány számon tartja Hunyadinak egy dél-erdélyi csatáját, amelyet sehogyan sem értettem. Mi a csudának utazott át az akkortájt Délvidéken hadakozó vezér egy jelentéktelen sereggel az ország túlsó végébe, hogy néhány nap múlva ismét a Délvidéken csatázzon. Kiderült, hogy Szlavóniában is van egy olyan nevű helység, mint a dél-erdélyi csatahely, sőt a korabeli leírások a szlavóniai terepre illenek, nem a történészek által számon tartott síkra. De persze bizonyítani ezt nem tudom.
– Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, hogyan látod a Nándorfehérvári diadalt.
– A csata közismert és meglehetősen korrekt leírásából sajnos éppen a lényeg nem derül ki. Ez a néhány nap fényes diadalként vonult be a magyar történelembe, miközben én  inkább egy végzetesen elkeseredett maroknyi hős valószerűtlen helytállásának látom. Hunyadi katonai zsenialitása nélkül nem diadalról beszélnénk, hanem olyasféle heroikus tragikumról, mint amilyet Szigetvár védői kapcsán emlegetünk. És természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni Kapisztrán szerepét, akit ugyancsak hősnek tartunk, pedig jobban illene rá a megszállott kifejezés. És, hogy el ne felejtsem: Dugonics Titusz önfeláldozását – bárhogyan is hívták a valóságban azt a hőst – döntő jelentőségűnek látom. Annak a zászlónak a porba hullása a törökök számára újraértelmezte az egész hadjáratot…
– Kezd egyedivé válni ennek a csatának a magyarázata…
– Csak aztán el ne felejtsd, hogy én író vagyok, nem történész! Az ostrom közvetlen előzményei közül a legfontosabbnak a török tüzérség megszervezését látom. Kevesen tudják – pedig a nándorfehérvári ütközetben majd döntő szerepe lesz ennek –, hogy Mehmed szultán a Bizánc ostrománál tapasztaltak alapján 1455 és 1456 telén megszervezte a török ostromtüzérséget. Egész Európából Drinápolyba hívta az ágyúöntőket, tüzéreket, és mindenféle egyéb szakembereket, és nagyjából háromszáz löveget készíttetett. Ezzel létrehozta az akkori világ egyik legnagyobb, legkorszerűbb, leghatékonyabb tüzérségét. Igaz, s ennek is lesz jelentősége a későbbiekben, a tüzérek keresztények voltak, akiknek megbízhatósága addig tartott, amíg közvetlen felügyelet alatt álltak. Ők zsoldért harcoltak, és eszük ágában sem volt meghalni a padisah dicsőségéért.
Vallások és fanatikusok
– Keresztények harcoltak keresztények ellen?
– Hát ez az! 1456-ban még a reformáció előtt vagyunk, de a nyugati és a keleti kereszténység már régen különvált. Az európai szakembereket nem zavarta, ha ortodoxokat, mohamedánokat, vagy valami keleti barbár népséget mészároltat le a szultán, mert vallási identitásuk szerint mindez semmit sem számított. Katolikusok ellen azonban bizonyára nem szívesen harcoltak. Ezt a kor mélyen vallásos szemlélete megengedhetetlennek tartotta. Hasonló mentalitást tükröz az a tény is, hogy a keresztény gyerekekből lett janicsárok is csak saját, eredeti felekezetükön kívül voltak bevethetők. A szerb, román, görög gyerekekből lett harcosok minden további nélkül lemészárolták a magyarokat vagy a horvátokat. A katolikus magyar gyerekek azonban az első adandó alkalommal dezertáltak amint katolikus közegbe kerültek. Néhány éves kísérletezés után nem is raboltak janicsárnak szánt gyerekeket a törökök ezeken a területeken. 
– Ilyen erős volt a vallási identitás?
– A kor legerősebb identitása. Mindent átszőtt, mindent áthatott. Ezzel egyébként el is jutottunk az egyik főszereplő, Kapisztrán és a vele tartó keresztesek dolgához. Ők ugyanis – meglepő módon – nem győzni mentek Nándorfehérvárra, hanem meghalni. Kapisztrán igazi vallási fanatikus volt, egyébként európai hírű inkvizítor, aki utazó cirkuszával korábban számos európai nagyvárosban megfordult. Mindenhol pontosan kidolgozott, jól felépített – mai szóval, talán azt mondhatnánk, médiaeseményt, show műsort – rendezett. A rendezvények a bűnvallástól, csodatettektől, az autodaféig és természetesen az adakozásig ívelve extatikus állapotba hozták a híveket, akiknek vallásos meggyőződése rendkívüli módon megerősödött egy-egy ilyen alkalommal. Kapisztrán persze igazán karizmatikus személyiség volt, rendkívüli hatással bírt.
– De miért akart meghalni egy ilyen sikeres térítő?
– Csuda tudja mi lehetett a fejében. Talán az, hogy földi pályafutását egy alkalmas pillanatban mártíromsággal tudná megkoronázni, s amikor Kallixtusz pápa elrendelte a kereszt felvételét, hát mindennél tökéletesebbnek látta a pillanatot ahhoz, hogy Krisztusa elé állhasson. Egyébként ekkor Kapisztrán már hetven esztendős…
– Hasonló gondolat vezette a kereszteseket is?
– Én úgy vélem, igen. Kapisztrán rendkívüli személyisége, vallásos meggyőződése hatására alighanem sokan gondolták úgy, vele tartanak a mennyországba. Mert abban nyilván senki nem kételkedett, hogy akik elesnek a háborúban, azonnal Szent Péter előtt találják magukat, és ő sem késlekedik majd kinyitni az égi nagykaput.
– Az a sok tízezer keresztes, mind halni készült?
– Nem halni, hanem mennybe menni. Szóval, igen. Még szerencse, hogy Hunyadi alapvetően másképp látta az önfeláldozás szükségességét. Ő győzni akart. Ezért hajlandó volt feláldozni katonáit, így a keresztes népfelkelőket is, de csak ezért, és nem volt benne belátás az öncélú mártíromság iránt. Arról nem is beszélve, hogy ezek az emberek többnyire az ő és birtokostársai jobbágyai lehettek. Egyáltalán nem lelkesedett azért a gondolatért, hogy a csata után az égi mezőket művelik majd. Jobban szerette volna azt látni, ahogy a saját birtokai körül szorgoskodnak.

Egy zászló a porba hull
– De, hát mit tehetett a vallási fanatizmussal szemben?
– Csodát nyilván nem tehetett, de alighanem kötött egy kompromisszumot Kapisztránnal. Ő úgy vélte, hogy a csata döntő pillanatában, afféle segédhadként, tartalékként beveti majd a kereszteseket. Sokszor kísérték hadait képzetlen népfelkelők, s ezeket mindig úgy használta, hogy egy-egy lélektanilag is alkalmas helyzetben az előretörő parasztsereg átlendíthette a holtponton, esetleg megfordíthatta a csata sorsát. Szerintem most is ilyesmit tervezett. Az biztos, hogy Kapisztránnak lelkére kötötte: parancs nélkül egy tapodtat sem mozdul a Száva békés, északi partjáról, amit Kapisztrán egy ideig be is tartott…
– Ne szaladjunk ennyire előre! Ejtsünk pár szót az ostromról is!
– Helyes. Úgyis akad itt néhány fontos momentum. Az első a török tüzérség elképesztő ereje. II. Mehmed július 4-én vette ostrom alá a várat ütegeivel tíz nap alatt gyakorlatilag lerombolta a falakat. Szörnyű pusztítást végeztek az ágyúk. A leírások szerint a védők arra kényszerültek, hogy a romokból építsenek barikádokat, mert várról már nem lehetett beszélni. Egy-két magasabb falmaradvány, néhány csonka torony, de leginkább egy hatalmas alaktalan kőrakás lehetett addigra Nándorfehérvár. Ennek pedig azért volt jelentősége, mert egyfelől a védők számára egyértelművé vált, hogy mindannyian itt fognak elpusztulni. Esélyük sem volt arra, hogy megvédjenek néhány kőrakást. A másik oldalról pedig a törökök úgy vélték, egyetlen, döntő rohammal elfoglalhatják a romhalmazt.
– De nem ez történt…
– Nem. Kihagyok pár részletet, mert a dunai hajózár áttörésével kapcsolatban nincs különvéleményem. Ami ott történt, az a magyar és szerb sajkások hősiességét és ötletességét, illetve a török hajóhad parancsnokának, Baltoglu admirálisnak az ostobaságát tükrözi. A lényeg az, hogy a magyarok július 14-én áttörték a hajózárat, és így Hunyadi képzett, kipróbált serege bejutott a várba. Azt hiszem azonban, maga is meglepődött azon, amit ott talált. Bár a védőknek eddig nagy veszteségeik nem voltak, egyszerűen nem volt mit védeni.  Szilágyi Mihály serege kitartott és örült az erősítésnek, azonban olyan reménytelen helyzetben voltak, hogy azon még Hunyadi katonai zsenije sem tudott segíteni. A döbbent Hunyadinak éppen úgy nem volt ötlete arra nézve, hogy miképpen nyerhetné meg a csatát, mint ahogyan Szilágyinak sem. És ebben a helyzetben a váron kívül maradt keresztesek sem jelentettek biztató lehetőséget. Ám sok idejük nem is volt arra, hogy a reménytelenségen elmélkedjenek, mert a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra.
– Miért nem lövetett tovább?
– Én azt hiszem, némileg bajban lehetett. Nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan elképzelte. A hajózár áttörése sokkolta a törököket. Dunai flottájuk gyakorlatilag megsemmisült. Ezzel a folyó felől védtelenné váltak. Arról is híreket kaptak, hogy komoly magyar haderő gyülekezik a vár felmentésére. Ez persze csak részben volt igaz, hiszen északon, nagyon messze, valóban készülődött egy sereg, de azt nem tudták a törökök, merre jár a magyar főerő. Ami az elmúlt napokban történt, az elég kellemetlen volt. Azt tudták, hogy a Száva északi partján jelentősebb tömeg várakozik, azzal is tisztában voltak, hogy komoly erősítés érkezett a várba, és ugye a hajózár áttörését is tapasztalták. Mindez úgy hatott, mintha előőrsök érkeztek volna, előkészítő hadműveletek zajlottak volna egy döntő csapás érdekében. Joggal gondolhatták, hogy a magyar fősereg valahol a közelben jár, és hamarosan megérkezik. Így aztán Mehmed – ragaszkodva eredeti elképzeléséhez – rohamot vezényelt. Remélte, hogy a jelentősebb emberveszteség dacára is gyorsan győzhet, még mielőtt megérkezik a magyar felmentő sereg.
– Azt tudjuk, hogy a túlerő jelentős volt. Várról sem beszélhetünk már. Hogyan tudták mégis megállítani a rohamot a védők?
– Sokáig magam sem értettem, mi okozhatta a roham kudarcát. Ám a közelmúltban, Törökországban moziban voltam. Egy látványos történelmi filmet mutattak be, amely Bizánc bevételéről szólt. És volt egy jelenet ebben a filmben, ami megdöbbentett. A film egy katartikus pillanatában, az egyik török hős felrontott a bizánci bástyafokra, s kitűzte a lófarkas zászlót. Az persze eddig is tudtam, illetve a történelmet kedvelők tudják, hogy egy ilyen ténynek szimbolikus jelentősége volt a törökök számára: ahová egyszer felkerült a szultán zászlaja, az a vár, az a föld az övé. Nekik adta isten. De az meglepett, hogy a mozi nézőtere, most, ötszáz esztendő után is felhördült, amint megjelent a zászló Bizánc falai fölött. Akkor értettem meg, hogy a törökök számára a zászló nem holmi ideológiai maszlag. Nem. Ez a lehető legkomolyabb valóság. És így, az a jelenet, amikor Dugonics magával rántotta a zászlóval felfelé igyekvő török harcost, sokkoló hatással lehetett mindazokra, akik látták. A roham lendülete megtört. Hunyadi pedig, aki már korábban friss csapatokat kért a keresztes táborból, felismerte a lélektani pillanatot. A benyomuló csekély harcértékű keresztesek hátba kapták az egyre bizonytalanabb ostromlókat Hunyadi lovassága pedig szemből rontott rájuk. A vár belső udvarán iszonyú kézitusa alakult ki, amely végül a törökök kiszorításával ért véget. Visszavonultak az ostromlók. A táborban pedig felütötte a fejét a szóbeszéd: Allah nem akarja most a kezünkbe adni a várat. Talán majd legközelebb. Lehet, hogy haza kellene menni…
– Elbizonytalanodtak volna a törökök?
– Minden tekintetben. Az eddigieken túl – tehát azon kívül, hogy várták a nagy magyar felmentő sereget és Allah pártfogásában sem igen bíztak – a török sereg jelentős veszteséget is szenvedett a roham során. Az összehívott haditanács javasolta a szultánnak, hogy vonuljon vissza. II. Mehmed azonban csupán pihenőt rendelt el, és felderítőket küldött ki, vajon tényleg várható-e a magyar fősereg. Állítólag érkeztek is olyan hírek a táborban, hogy közelednek a magyarok, de erre nincs bizonyosság.  Ugyanakkor a várban is nyomott volt a hangulat. Hunyadi és Szilágyi semmit sem tudhatott a törökök kételyeiről, és leginkább abban bíztak, hogy a következő rohamig úgy-ahogy összeszedik magukat. Mindenesetre Hunyadi szigorúan megtiltotta, hogy katonái ki-kicsapjanak a törökre. Talán arra gondolt, hogy amennyiben fel kell adni a várat, nagyobb az esély a békés elvonulásra, ha nem bosszantják fölöslegesen a törököt.

Patthelyzetből diadal
– Ez, bár egyik résztvevő sem tudta, de patthelyzetnek tűnik. Hogyan lett ebből fényes győzelem?
– Itt lépett be a játékba – egyébként véletlenül szerencsés pillanatban – Kapisztrán és a keresztes had. A várba rendelt keresztesek –, akik ugye abban a szent meggyőződésben éltek, hogy isten velük van – fittyet hányva Hunyadi parancsára előbújtak a romok közül és nyilazni kezdtek a török tábor előtt száguldozó lovasokra, futárokra, altisztekre, parancsvivőkre. Az anatóliai beglerbég, aki afféle fittnesz-programnak gondolta a kellemetlenkedők lekaszabolását, szpáhi csapatot küldött az íjászok felkoncolására, de a keresztesek nem hagyták veszni társaikat, vagy maguk is a mártírium lehetőségét keresték, s közülük egyre többen csatlakoztak a vár előtt zajló csetepatéhoz.
– Hunyadi nem tett semmit?
– Szerintem a fejét fogta rémületében. Ahhoz nem volt elég ereje, hogy megtámadja a törököket. Egy komolyabb kitörés ugyanis azzal járt volna, hogy a vár előtt, a nyílt mezőn ütközik meg a sokszoros túlerőben lévő ellenséggel. Azt hiszem, szíve szerint veszni hagyta volna az engedetlen kereszteseket. Nem így Kapisztrán. A Száva túlpartjáról ugyanis jól látszott a kialakuló küzdelem, és az öreg inkvizítor azt gondolhatta, kitöréshez készül Hunyadi. Ráadásul nélküle, illetve keresztesei nélkül, így a vágyott mártírhalál ezúttal elmarad. Csónakba szállt tehát, és keresztesei élén átkelt a folyón.
 – Komoly történészek azt mondják, hogy vissza akarta parancsolni embereit, de azok félreértették.
– Igen, ezt mondják, de Kapisztrán személyiségéből, szándékaiból, sőt korábbi engedetlenségeiből ez nem következik. Azt persze nem tudjuk, hogy mi volt ennek az embernek a fejében, de tény, hogy magasba tartva a keresztet, rongyosai élén megindult a török tábor felé. Közben állítólag Pál egyik leveléből idézve ezt kiabálta: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!”
– A törökök továbbra is bénultan várták a sorsukat?
– Na, azt azért nem. A szultán a ruméliai lovasságot küldte a támadók ellen, hogy rövid úton hányják kardélre a botokkal, kapákkal, vasvillákkal felszerelt népfelkelőket. Nyilván nem egészen értette, hogy mi történik, mert katonai szempontból teljességgel értelmetlen volt a támadás, de nem tehetett mást, mint amit tett. A lovasság pedig elvágta a vártól a rongyosokat, és a padisah parancsának megfelelően, megkezdte a parasztok aprítását. És ezen a ponton válik egyértelművé Hunyadi katonai zsenialitása. A vezér egy pillanat alatt átlátta, hogy a szultán hibázott, hiszen a török lovasság bevetésével védtelenné vált a várral szemben álló tüzérség.  Ő a várból pár perc alatt le tudja rohanni az ágyúkat, s a törökök még hadrendbe sem állhatnak, mire felszámolta a rettenetes tüzérséget. Így is tett. Mit sem törődve a végzettel hadakozó keresztesekkel, nehézlovasságával lerohanta az ágyúállásokat. A védőknek még arra sem jutott ideje, hogy elszeleljenek, a magyar lovasság máris a nyakukon termett.
 – Talán az is közrejátszott a váratlan győzelemben, hogy az ágyúk személyzete keresztény volt…
 – Egészen biztosan. A tüzérség, gondolom, elég rövid elmélkedés után úgy döntött, jobban teszi, ha új urainak engedelmeskedik, még akkor is, ha ezzel a fejét kockáztatja.
– Hiszen, ha nem engedelmeskedik, azonnal elveszíti…
–  Pontosan. Így aztán a török ágyúk megfordultak, és előbb semmivé lőtték a kereszteseket aprító török lovasságot, majd bombázni kezdték a török tábort. A hatás éppen olyan megsemmisítő volt, mint korábban a magyarok körében. A tüzérség, ebben a nagyságrendjében ismeretlen fegyvernem volt. A török hadsereget még soha nem pusztította háromszáz ágyú tüze. Fogalmuk sem volt, mit kellene tenniük. Rémület és pánik uralkodott el a török táborban. Hunyadi azonban most már uralta a helyzetet. Előbb a keresztesek ellen harcoló ruméliai lovasságot számolta föl, majd nekirontott a török tábornak. A várban maradt gyalogság, mintegy második hullámként csatlakozott a támadókhoz, és a felszabadított keresztesek is újra a törökökre vetették magukat. No, meg azt se felejtsük el, hogy közben folyamatosan hullottak az ágyúgolyók a táborra.
 – Mégis nagyon furcsa, hogy a túlerővel szemben ilyen eredményes volt ez a roham…
– Teljes káosz uralkodott el a törökök között. A lehullott zászló égi üzenete, a közeledő magyar főerőkről terjengő hírek, a rettenetes ágyútűz, s nem utolsó sorban a magyar roham hevessége együttesen a vereség érzetét keltette a törökökben. Bizonyára a többség azt hitte, hogy megérkezett a magyar felmentő sereg és az indított megsemmisítő erejű támadást. Így aztán nagyon sokan menekülőre fogták.
– A szultán azonban átláthatta a helyzetet.
– Igen, de a pániknak a padisah sem parancsol.  Mehmed a janicsárokból álló szultáni testőrség bevetésével próbálta megfordítani az ütközetet, és több rohamot is indított az ágyúk ellen. Nyilván azt remélte, hogy a bombázás megszűnése bátorságot önt katonái szívébe. Csakhogy korábban éppen ő erősíttette meg az ágyúállásokat, így aztán támadásai rendre kudarcot vallottak. Elkeseredésében, és talán példamutatásképpen maga is nekirontott az ellenségnek. Rövid hadakozás után azonban megsebesült, és eszméletét vesztette. No, ezzel gyakorlatilag vége is volt a csatának. A szultánt ugyan kimentették a csatatérről, de a hadsereg végleg elveszettnek látta a küzdelmet, és felszerelését hátrahagyva menekült, ahogy tudott.
– Én fényes győzelemnek látom.
– Bolond, aki nem annak látja. De azt is észre kell venni, hogy számos véletlen kellett ehhez a diadalhoz, leginkább pedig egy olyan katonai géniusz, aki felfedezte a véletlenek kínálta esélyeket, olyan, mint amilyen Hunyadi János volt.

 

 

Címkefelhő
Megosztás

Egypercesek

Putyin kémkedő verebe

Putyin kémkedő verebe

A szenvedély veszélyes, mint a kémkedés Moszkvában

Titokzatos történelem

Művelődéstörténeti-irodalmi beszélgetéssorozat a Várkert Bazárban

Elit játszma pókerarccal

Hogyan tett kockára mindent, hogyan szerzett hatalmas vagyont, és hogyan vesztette el

Mesét mondanak a Kolibriban

Egy-egy történetet a kamaszkorból, ami valami miatt fontos, érdekes, elgondolkodtató

Most minden valamirevaló férfinek itt a helye!

Százhúsz tábori lap, levél és képeslap, valamint egy szakadozott fényképalbum

Feliratkozás a hírlevélre

Email