„Hajnali szélroham, bizonytalan óra, vörös fény karolja át a tűzfalakat. A homály fedezékéből kitódulnak kényszerpályáikra a dolgok… /…/ Pillanatfelvételek úsznak a rögzítőfolyadékban, zsúfolt fényképalbumba kerülnek, amelynek első oldalán születési, az utolsón halotti anyakönyvi kivonat áll, a borítón: a nevem.” /A városalapító. Magvető, 1977:5-6. oldal/
Snasszocska megoldás, Neki se nagyon tetszene, szinte újságírós kibúvó ez, nem tagadom: meglelni két mondatot egy rettentően nagy életműben, ami majd „jól jön” egy nekrológnál… Pedig az e héten sűrűvé vált emlékezeti kényszerek sokasága meg egy hivatásos búcsúztatónak is próbatétel lenne. 

Kép forrása

„Egy ember körbefordul a maga világában, térben és időben, a szövegdarabok véletlenszerűen egymásra találnak, közöttük személyes összetartozás van. Háziiparos vagyok, biográfiám eseményes részét, a leghosszabbat befejeztem. Most éppen. Szürke foltokat szeretnék föleleveníteni, kép adja a képet. Lehet, hogy az ásatás végtelenné húzódik. Mint amikor egy csoportfényképből egy arcot kiemelünk, és népes kíséret jön a nyomában. Városokat, tereket keresek, ahol történt valami. Hogyan építi-börtönzi be magát egy ember a sorsába? Lehetett volna másképp is, a megvalósulás rendszerint idétlen. Az irodalommal kutatom, hogyan éljek. Még ha egyes szám első személyben gondolkodom is, érzek magam körül egy többes szám első személyt. Az én mögött lappang egy mi…” – írja a Harangjáték esszébirodalmában /Európa, 2013/. 
Persze, a mondhatónál is kevesebb volna, ha idézetre idézettel halmoznék emlékművet a tisztelet jeléül, elfogultság partján, a személyes mögött lappangó „mi” önjelölt képviselőjeként. De ha röviden próbálnék szólni is, méltatlan maradna saját szavai, önképe, önreflexiós magabiztossága ellenoldalán. Ha életút-albumot állítanék össze, már annak hatástüneményét is elírta előre… 
Ő azonban – a maga „zéróista” módján, a semmihez mért történések meglepetés-mentes megoldásaival – talán még az elmúlásnak sem akarna méltóbb felderítést adni, meghagyná a „félvak tapogatózást” a lét céljai felé azoknak, akik még hiszik, hogy az emlékállítással többre segítik az ilyen vagy olyan lét akaratos fölbecsülését.
„A pontos emlék kimélyíthető, az igazság érdekes, többletvarázsa van. Asztalhoz ülve, megyek a tollam után, és megsejtek emberi állapotokat. Akarhatom is, hogy ilyen vagy olyan legyek, de az akaratom nem elég erős játékos a sorsommal szemben. Olvasóim felderítője vagyok alkonyi tájakon, félvakon tapogatózom a megvilágítás felé, és csak késve fogom fel, hogy éppen ez a tapogatózás az utam célja. Kenyérkereső munkáim nézőpontnak is megfeleltek. Beleszülettem a témámba, napjaim keretéről mint agyalágyult és fantasztikus történelemről gondolkodhattam. Nem lepődöm meg rajta, hogy a ragadozó húst akar enni, a pók legyet akar fogni, és hogy az ember viszont sok mindent akar. Zéróista vagyok, és a semmihez mérem a történéseket. Mi máshoz mérném a valamit, mint a semmihez? Ha több annál, akkor már valami. Köszönöm, hogy van házam, és lett vacsorám is; emlékezetemben leélni érdemes napokat sorolok egymás mellé. Igyekszem megmenteni valamit jövés-menéssel eltöltött napjaimból, próbálok nem egészen meghalni, csak hogy egy darabig még legyek, mint egy fatörzsbe vésett, vagy egy börtöntéglafalba karcolt monogram…” /Harangjáték, ugyanott/
Az elszánt szándékon, hogy Konrádról épp halála kapcsán szólni, maga a szerzői én, A látogató óta sokak által vitatott választékos közlésmód, a megélés és megértés széles partjai közötti életmű további opuszai beszélnek le leginkább. Nem is tudom, nem is próbálnám saját komplexitását az olvasó komplexitás-érzékére bízó íróiságát itt további emlékezeti érzelgősségek felé vezetni. Mintegy akármennyi mondatot találnék bármely könyve egyetlen oldalán is, melyek önnön létükben a teljességeket idézik meg, s egészükben sem tolakodnának többek lenni, mint hangot találni. Olyankor és úgy, ahol erény és ritkaság „saját meggyőződésed szerint élni egy olyan világban, amely megbüntet, alkalmasint meg is öl ezért”.