Fesztiválkultúra

Nem túlzás az az állítás, hogy a különböző „ottalvós” zenei fesztiválok jelentősen megváltoztatták a fiatalok szórakozási szokásait. A Magyar Királyi Televízió (Valljuk meg, sokkal jobban hangzik ez az elnevezés, mint a „közszolgálati”.) is, többek között, egy olyan jelenettel reklámozza a fiataloknak szóló sorozatát, amelyben elhangzik valami hasonló mondat: „Járunk fesztiválról, fesztiválra.”

Jé, egy fesztiválszűz!
Én magam „FishingonOrfű” rajongó vagyok (becenevén „Fishing”) és persze rendszeres látogató. Ez az egyetlen olyan fesztivál, amelyet fesztivál-jelleggel látogatok, tehát nem egyedi koncertek egymásutánjaként, hanem olyan koncerthalmazként, amelyen az ember tervezve-tervezetlenül kevereg a feltétlenül meghallgatni vágyott előadások közötti terekben és időkben, hol egyedül, hol barátokkal, haverokkal, hol meg az asztrálteste nélkül, mert az máshová ment. Néha az ember olyan helyen és olyan zene hallgatása közben találja meg magát, amit igazán nem gondolt volna magáról. Némelyiket később titkolja is azok előtt, akiknél a zenei ízlésével vagy a kifinomultságával fel akar vágni.
Mindez nem csak a nyár közeledte miatt jutott az eszembe, hanem mert jegyeket szereztem be annak a barátnőmnek, aki tán hét éve elvitt az akkor még újnak számító Fishingre. Tulajdonképpen rászoktatott vagy legalábbis van benne felelőssége. Idén, ezért ami miatt tavaly nem, csak egy napra jön, mert gyermeke született és én szereztem be nekik a jegyet. Ennek kapcsán közölte velem, hogy a férje még „fesztiválszűz” és ezért még egyeztetnie kell vele, hogy mennyit bír ki (vagy akar kibírni). Mindig szívesen tanulok új kifejezéseket és miután kiröhögtem magam, elgondolkoztam azon, hogy ezek szerint volt olyan szüzességem, amit úgy vesztettem el, hogy nem is tudtam róla. Egyáltalán nem is volt kellemetlen, így belegondolva.

Megálló idő
Viszont az nagyon megér egy misét, hogy miért vált ilyen alapvető élménnyé ez a szórakozási forma a fesztiválozás.
Valaha nagyon-nagyon régen egyszer kint voltam a Szigeten, akkor még életkor-jogosultan, az akkor közelebb állt a táborozási élményeimhez, de amikor elkezdett nőni és zeneileg teljesen kiszínesedett, elmúlott az a vágyam, hogy újra tiszteletemet tegyem. Sosem szerettem a csinált zenekarokat, amelyeket a „producer” hoz össze az aktuális közízlés és divathullám megerőszakolására. A zenén mindig érződik, akkor is, ha nem tetszik nekem aktuálisan, hogy eredetileg nem karriert akartak csinálni a lányok-fiúk, hanem azt megelőzően zenét (is). A blues és rock fesztiválokra ez még inkább jellemző, egyik zenei stílus sem kínál mostanában karrierlehetőséget, nem tesz celebbé. 
A fesztivál, bármilyen fesztivál, mert már ebből is túltengés van, a bőség zavarát, a választás korlátlan illúzióját kínálja, de egyúttal, ha a fesztivál igazi buli, az idő megállításának lehetőségét villantja fel. Sör és kolbász fesztiválokról nem tudok nyilatkozni, de ott a befogadásnak biztos van fizikai korlátja, de egy jó zenei fesztiválon, mint mondjuk a Fishing, ahol a hegyek, az erdő és a tó mesebeli környezetet nyújt és ahol az emberek áramlása a helyszínek között nem erőszakos, hanem sokkal inkább hömpölygő, az ember sosem lakik jól. Egy jó fesztivál, mindenféle rásegítés nélkül, pusztán az emberek hangulatának segítségével, lelassítja az időt. Az emberek illedelmes részegek és diszkréten betépettek. És az időtlenség élményét nemcsak ebben az öt napban kínálja, hanem olyan módon is, hogy alkonyat felé már nem tudod, hogy melyik évben is vagy (Pedig én sem berúgva, sem betépve nem vagyok.) és az elmúlt évek fesztiváljainak szelleme is ott botladozik a kavargó tömegben. Sőt, ha szerencsénk van azt is elfelejthetjük, hogy hány évesek vagyunk, vagy legalább örömmel állapíthatjuk meg, hogy nálunk akár tíz évvel idősebb, már majdnem öreg urak és hölgyek is ott csápolnak a tömeg szélén. Remélem majd akkor is itt leszek, amikor már én vagyok a legöregebb.

Könyvesfeszt
Érdekes, de ha jobban belegondol az ember, a könyvfesztiválokon is lehet olyan szerencsénk, hogy megáll az idő. Emlékszem, a nyolcvanas évek legvégén, amikor a szocialista vonalat már nem nagyon erőltették, ezotériát, meg a csak piaci sikerre koncentráló szemetet meg még nem nagyon adtak ki, a Könyvnapokon az ember egy egész délutánra el tudott tévedni a sátrak között. Sokszor majdnem kiolvasva azt a könyvet, amit megvett később vagy nem vett meg. Máig emlékszem egy regényre, amelynek első harminc oldalát kifejezetten izgalmasnak találtam, meg is vettem volna, de hosszasan beszédbe elegyedtem valakivel és mire feleszméltem fogalmam sem volt a címéről, a szerzőről, a külalakjáról és hogy melyik árusnál voltam. Sose derült ki, hogy mit hagytam ki örökre és mi lett azzal a szereplővel, aki arról a lányról elmélkedett. 
Nem most lesz valamikor az Ünnepi Könyvhét is?