Találkozott már Indiana Jonessal? Már úgy értem, személyesen? Már úgy értem, olyasvalakivel, aki tudományos kutatásainak érdekében a leglehetetlenebb kalandokba keveredik? Olyasvalakivel, mint például Juhász Árpád geológus, aki bejárta a világot, hogy kutasson, filmezzen, fényképezzen, hogy elhozza a világról összeszedegethető tudás apró darabkáit Magyarországra. Nos, mi – hogy egészen pontos legyek, mi, a Kölcsey Ferenc Olvasókör tagjai – az elmúlt héten találkozhattunk vele. Az olvasókör, a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. szervezett afféle élménybeszámoló, könyvbemutató estet a KSH Könyvtárban.

Harcosok között
És, hogy ne legyünk unalmasak, meséljük el a dolgok közepébe vágva, azt az esetet, amikor a magyar geológus valahol Dél-Amerikában járt forgatócsoportjával, s a kisvárost, ahonnan másnap készültek elindulni a hegyek közé, körülvették a lázadó indiánok…
„A rendőrfőnök közölte velünk, hogy el kell hagynunk a települést” – mesélte a kutató. „Adott mellénk két civil ruhás rendőrt, akik alkonyat tájban kivezettek bennünket az ostromzár alá vett városkából. A határban azután magunkra hagytak, azzal az útbaigazítással, hogy estére elérhetjük a közeli repülőteret, ahonnan – ha szerencsénk van – néhány napon belül elvisz majd valaki Limába…”
Az út persze korántsem volt annyira eseménytelen, mint ahogyan egy efféle hegyi vándorlást elképzelünk. „Egy hídon kellett átjutnunk, amelyet már őriztek a lázadó indiánok. Az őrséggel sikerült megállapodnunk, afféle váltságdíj fejében átengedtek a hídon. A túlparton azonban hatalmas tömeg fogadott bennünket… A hegyekben tüzek égtek, távolról harci dobok hangját hozta a szél, s a bennszülöttek mindenhonnan éppen ennél az átkelőnél gyülekeztek. Idegesek voltak, ezért sokat ittak abból a méregerős pálinkaféléből, amit ők fogyasztanak, és persze hozzá kokalevelet is rágtak… Ütős kombináció. Egy rossz pillantás, egy félreérthető mozdulat elég lett volna ahhoz, hogy egyszer, s mindenkorra vége legyen a kirándulásaimnak” – mosolygott a vendég, s így, hosszú évek távlatából már tudhatjuk, hogy sem rossz pillantás, sem félreérthető mozdulat nem zavarta meg a szétnyíló indiánok közötti átkelést.

Jéghasadék a Kaukázusban
De a Kaukázus hegycsúcsai között is sikerült életveszélyes helyzetbe keverednie tudósunknak. Az Elbrusz csúcsa felé igyekezve került a jég fogságába kutatónk. „Mert későn indulhattunk, s hogy gyorsabban haladhassunk, nem kötöttük magunkat össze, ahogy kellett volna” – mesélte kalandját a geográfus. „Elég távol voltunk egymástól. Az efféle hegyekben azonban nagyon kell vigyázni, mert a csúcsot fedő jégsapka az időjárás hatására mozog, s itt-ott megreped. Persze nem csak aprócska repedéseket kell elképzelni, hanem nagy, mély jégszakadékokat. Ezeket azonban a hó eltakarja, tehát a jégcsákánnyal tapogatni kell az utat. Hát egy ilyen tapogatásnál a csákány nyele eltűnt a hóban, majd rögtön utána én is eltűntem. Szerencsére egy párkányra estem, olyan három-négy méter mélyen lehettem. Ám ahhoz, hogy lássak valamit az árokban, le kellett vennem a hószemüveget, ahhoz pedig, hogy ezt megtegyem, le kellett húznom a kesztyűmet. Az mindjárt le is esett egy következő padkára, a kezem pedig meglepő gyorsasággal kezdett elhalni. Próbálkoztam, hogyan tudnék felmászni, de sehogyan sem sikerült. Már-már lemondtam a menekülésről, amikor egy fej jelent meg fölöttem. Az egyik hegymászótársnak tűnt föl, hogy eltűnnek a nyomaim a hóban. Az ő segítségével kijutottam, s még a kesztyűmet is kihalászta valahogy…”

Kígyók és kannibálok
És, hogy Juhász Árpád keze nem fagyott meg, a farkasordító hidegben, az majdnem olyan érthetetlen, mint a világ egyik legveszélyesebb kígyójával való kellemetlen afférjának szerencsés kimenetele. Ez pedig úgy esett, hogy „a Teleki emléktúrán gyalogoltunk egy őserdei ösvényen, s mivel elég keskeny, de jól járható csapáson haladtunk, nem kellett figyelnünk, hová lépünk” – kezdett a történetbe Juhász Árpád. „Hogy, hogy nem, én vezettem a libasort, és a könnyű úton, hátrafelé beszélgetve bandukoltam. Egyszer csak azt éreztem, hogy a talpam alatt megmozdul a föld, s mire oda pillantottam, már csak annyit láttam, hogy valami hosszú zöldes micsoda siklik ki a bakancsom alól. Kígyó, hát kígyó, gondoltam, de fekete kísérőink mély meghatottsággal közölték, hogy éppen másodszor születtem meg. Afrika egyik legveszélyesebb csúszómászójára, egy mambára sikerült rátaposnom. Hogy miért nem mart meg, ma sem tudom. Jobb, magyarázatom nincs, mint az a szóvicc, amit akkor, a dzsungel mélyén kieszeltem: ez egy bamba mamba volt”
Ám, nem folytatom a történetek hosszú sorát, nem mesélem el, hogy a kannibálok földjén milyen lakomán vett részt a geográfus, azt sem, hogy Mongóliában miről faggatták a sztyeppei nomádok, és azt sem, hogy Észak-Koreában mit gondoltak róla a háborús veteránok. Inkább azt javaslom, lapozzanak bele némelyik könyvébe.