Tomas Espedal A természet ellen - A művészet ellen című könyvkettőse két éve festi feketére a magyar olvasók mindennapjait, s a 2018-as kiadás óta ki is alakult egy visszafogott magyar Espedal-kultusz. Az 1961-es születésű norvég író az édesanya és felesége elvesztéséről, illetve írói önmaga megtalálásáról vall regénypárjában.

Kép forrása

„Egy maszk, az én maszkom, a saját arcomra hasonlít, épp ez a ravasz benne; leveszem a maszkot és úgy nézek ki, amilyen én vagyok. Felteszem a maszkot, és a másikra hasonlítok, arra, aki beöltözött; a nyelvbe öltözött.” Ezekkel a sorokkal ajánlja az egyik irodalmi weboldal Tomas Espedal A természet ellen - A művészet ellen című könyvpárját, avagy ikerkönyvét, mely e tekintetben nem egypetéjű, de lényegében összetartozó egységes egész. S ha már maszk, akkor nekem egy szintén nemrégiben megjelent mű jut eszembe, mely bár hangzó kiadvány, szellemiségében mégis sok hasonlóságot mutat Espedal kettősével: A Mask zenekar jubileumi, az Őrültek háza című CD-je. Espedal és az együttes közös halmaza az a merészség, hogy nem félnek a félelmekről, az bűnről, a depresszióról, a lélek sötétjéről mesélni, amott prózában, emitt dark rockban. 
Mi azonban most maradjunk A természet ellen - A művészet ellen című könyveknél. Tomas Espedal kétarcú műkettőse tulajdonképpen két kisregény. A cím így becsapós is, mert a szerző először az A művészet ellen címűt írta meg, majd három évvel később jött az A természet ellen. A két történet a felépítés és a leépülés himnikus prózái, az első mű az érett alkotóvá válást meséli el, második, a kétszeres gyász, a férfi számára két legfontosabb nő, az édesanya és a feleség haláláról szól. Espedal nem szépíti a dolgokat és kifejezetten borúsan, komoran, remek írói vénájának minden sejtjével a végállapot, egy belső apokalipszis anti-evangéliumát hirdeti. Szikár, lényegre törő, de mégis érzékletes szövegei a családi élet legfontosabb személyeit és jeleneteit, illetve az írói pályafutás boldogságos pokoljárását mutatják be egészen közelről.