2017-es Gill Sims első kötete, mellyel rögtön darázsfészekbe nyúlt, amikor megalkotta a borospohárhoz menekülő Ellen figuráját. A Hát persze, hogy iszom című regény mégsem egy nagy feminista leleplezés vagy botránykeltő szociográfiai tanulmánykötet, hanem kellemes, kedves hangulatú nőregény, ami – jó, ha tudjuk – rögtön a lányregény után jön a polcon.

Kép forrása

És igen, valóban, Sims egy olyan témát dolgozott fel történetében, mellyel egyfelől már többen is birkóztak, másfelől a családi élet egyszerre monoton és stresszes anyákra jutó vonalán van túl, az agyonhallgatás okozta tabu-korszakon. Ma már ki lehet és ki is kell mondani, akár az irodalom berkein belül, hogy ha valami rém kínos. 
A főhősnő, Ellen nem akármilyen egyéniség, mert bár elsőre úgy tűnhet, hogy az átlaganyukák életét éli, férjjel, két gyermekkel, háziállattal, szépen berendezett lakással, szíve mélyén mindig is lázadó volt. Az életvidám fiatalasszony a második szülés utáni években rájön, hogy nem kér az átlagélet szürke egyhangúságából és kitör onnan. Hogy mivel? Hát, ha kell devianciával, ha kell polgárpukkasztással és ha kell bizony, akkor egynél több pohár bor közösségben való elfogyasztásával. 
A skót szerző pedig a pikáns és humoros tartalmon túl formailag is újat hozott (némileg) a színtérre, ezt az első regényét egy korábban a Facebookon álnéven írt blogszerű írásfolyamából szerkesztette kötetté, valahogy úgy, ahogy egy naplót szokás írni. Mi olvasók, akár pasik, akár csajok, akár piás pasik, akár piás csajok, akár absztinensek vagyunk, élvezni fogunk, mert nagyon viccesen, önironikusan mutatja be a kispolgári idillből kitörő Ellen mindenre kiterjedő ellenállását.