Koszorúzással és főhajtással emlékeztek a hetvenöt évvel ezelőtt elhunyt Móricz Zsigmondra sírhelyénél, a Fiumei Úti Sírkertben. 

Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár elmondta, hogy Móricz Zsigmond gondolatvilágának mélysége ma is aktuális mondandót hordoz emberről, társadalomról, nemzetről és a fejlődés folytonos szükségességéről. Az író műveiben olyan mélyre ás az emberi lélek és a korabeli magyar társadalom bugyraiban, hogy sebeket és fájdalmat is okoz vele, de egyúttal tükröt tart a magyarság egésze elé. A jobb jövő akarója, a pozitív emberi értékek védelmezője, egyben a ma Magyarországának hírnöke volt saját korában. Vallotta, hogy mindig a jövőnek kell dolgozni, nem a hirtelen zsebre vágható, pillanatnyi sikernek. 
Értékmentő és tehetséggondozó munkát vállalt, járta az országot, felkarolta az autodidakta paraszt tehetségeket. Népdalgyűjtő körútjain meséket és más népi kincseket vésett fel az utolsó órában az örökkévalóság számára a magyar értékek tárházában.
Móricz Zsigmond 1879-ben született Tiszacsécsén, majd Budapestre költözött, jogot, bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett. Az országos hírnevet a Nyugatban 1908-ban megjelent Hét krajcár című elbeszélése hozta meg számára. 1909-ben közzétette első novelláskötetét, Ady Endre üdvözölte, barátságuk szellemi szövetséggé vált. 1915-ben haditudósítóként járta a frontot. 1929 decembere és 1933 januárja között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot.
Az önsorsrontó dzsentri, a megújulni nem tudó középosztály képét rögzítik regényei, az Úri muri, a Forró mezők, a Rokonok, míg a sokrétegű paraszti világ elevenedik meg a Barbárok és A boldog ember lapjain. 1939-ben megvette a Kelet Népe című lapot, és azt szerkesztette haláláig. Kiváló életművéből is kiemelkedik az Erdély-trilógia, a Légy jó mindhalálig, az Úri muri, a Rokonok és az Árvácska. Művészetével ő lett a magyar kritikai realizmus beteljesítője.