Remélem senki sem babonás, hiszen a most kezemben tartott és ajánlott Erdős Virág Világító testek című kötet bizony már a tizenharmadik az 1968-as születésű költőnő kiadványainak (könyvek és egy CD) sorában. Irodalomtörténeti esemény volt, amikor 2015-ben Szüts Miklós akvarelljeire reflektálva Esterházy Péter megírta A bűnös című művét. Most is hasonlót láthatunk, száz fotójából ihletet kapva Erdős Virág száz verset fabrikált, igen ízesen, igen hangulatosan, igen érzékletesen és igen eredeti módon, alter-rockos dalszövegekhez hasonlító műveiben.

Az új Erdős Virág verseskötet alcíme valójában árulkodóbb, mint a főcím, hiszen a „100 kis Budapest” utal a lírai, tartalmi vezérfonalra. Ugyancsak létező párhuzam az említett Esterházy-könyvvel, hogy emitt is (zömében) absztrakt képekről van szó. És hát felkészítem az olvasót, hogy maguk az új költemények is eléggé elvontak. Elvontak, de fogyasztásuk kellemes, tömörségük, rövidségük miatt mégis könnyen csúsznak. A bevezetőben megadott alter-rockos dalszöveg stílus meghatározás is a könnyű fogyaszthatóságról szól. Erdős versei ugyanolyan korszerűek, aktuálisak, találóak, frappánsak, ugyanakkor érték- és időtállóak, mint a fenti műfajban található dalszövegek. Az időtállóak különösen kulcsszó, hiszen a képek és a hozzájuk tartozó versek többsége a pusztulásról, az elmúlásról, a lassan az enyészetté váló életről, emberi és anyagi létezés gótikájáról szólnak. Megvadult melankólia, cukormázas depresszió, hiperrealista mélabú, lírává nemesült trash metal, apokaliptikus kaleidoszkópon át kivetített szürnoir. Mivel nem akarok erőltetett elemzésekbe bonyolódni, ajánlómban inkább a (peer) című költeményt idézném végül. A vers az 51. a sorrendben.
„ha lehántom a tér behorpadt működési rendjét
a befaforgácslemezezett toronyablakot
a rozsdabarna csillámlakkal lefújt zónakódot
a menetrendre matricázott halandóvagyot
akkor marad a”
Hát nem tündi-bündi?